Olvasom több helyen is, hogy kinyírják az irodalmat, mivel a Nemzeti Kulturális Alap az idén kevesebb támogatást nyújt az irodalmi folyóiratoknak. Az adott körülmények között ez tényleg szégyenteljes dolog. Ha figyelembe vesszük, hogy az állam mennyit fordít stadionok építésére, akkor egyenesen felháborító. Merthogy építettek szép új sportpályákat, de a látogatottság egy fikarcnyit sem emelkedett. Ugyanolyan kevesen mennek el egy-egy focimeccsre, mint eddig. Úgy tűnik, a nézők nem elégednek meg a fedett nézőtérrel, a kényelmesebb székekkel, a pénzükért valamiféle labdarúgást is szeretnének látni. Olyat, mint a spanyolok vagy akár az angolok és a németek. Ebből csak arra következtetek, hogy a pénz sokat jelent, de nem feltétlenül mindent.
Ami pedig az irodalmi folyóiratokat illeti, sok vonatkozásban hasonló a helyzet. Az önfenntartáshoz egyrészt növelni kéne az olvasók számát. Ha kegyetlenül durva akarok lenni, akkor azt mondanám, semmi értelme nincs ráerőszakolni az emberekre olyasvalamit, ami nem érdekli őket. Főleg nem a pénzükért. Mert – és ez nem a privát véleményem – többször hallottam, ha olyan lenne egynémelyik irodalmi folyóirat, mint egykor volt a RaRe, ami az irodalmi színvonal mellett szórakoztatott is, akkor szívesen megvásárolnám minden hónapban. Nem tudom, hogy ebben mennyi az igazság.
Visszatérve néhány szó erejéig a futballra. A csapatokat nem csak az állam szponzorálja. Figyelembe véve a játék (legalábbis magyarországi) színvonalát, nem is értem miért, de nagy vállalatok is szponzorálják a csapatokat. Felmerül tehát a kérdés: nem akadna olyan cég, kisebb vagy nagyobb, amelyik támogatna egy-egy irodalmi folyóiratot? Esetleg egy reklámért cserébe. Hiszen egy kulturáltabb nemzedék kialakulás nekik és érdekük lehet. Ugyancsak felmerül a kérdés, akad-e ezeknél a folyóiratoknál olyasvalaki, aki az ilyen kapcsolatok felvételével lenne megbízva? (Három amerikai példa: New Yorker, The Atlantic, Harper’s)
De van egy másik lehetőség is az önfenntartásra. Példaként hozom fel a Csíkszeredán megjelenő Székelyföld folyóiratot, amelynek utolsó lapjain feltüntetik az előfizetők és támogatók listáját. Nem tudom, ez mennyiben segíti a folyóirat anyagi lehetőségeit, de biztosra veszem, hogy hozzájárul. Miért ne lehetne építeni az emberi hiúságra? Hiszen sokan látják szívesen a nevüket támogatóként. Valami, amire büszkék lehetnek. Egy, talán extrém példa. Az észak-karolinai Winston-Salemben van egy színház, amelyik minden műsorfüzetében feltünteti a támogatók nevét, söt, a hozzájárulás összegét is. Ilenformán: Reynolds Dohánygyár 10,000 dollár, Toyota autószalon 1,500 dollár, Vogl család 500 dollár, özvegy Spekárné 20 dollár. Szinte hihetelenül hangzik, de az így összegyűlt támogatás bőven fedezi egy – mondjuk Shakespeare dráma – előadásának költségeit. Nem lehetne valami hasonlót véghezvinni egy irodalmi folyóirat esetében? S persze feltüntetni az állami dotáció adott havi összegét is. Talán akadnának olyan jótét lelkek, akik szeretnék lepipálni az államot. Az állam szégyenére?
Száz szónak is egy a vége: ha segítesz magadon, talán az isten is megsegít. Hogy ne kelljen lapzártákról hírt adni.