Az English Channelen sosem volt egyszerűbb átkelni, mint akkornap éjjel. A tenger úgy dagadozott, mint egy se vége, se hossza lepedő, amely alá a legfinomabb pihetollakat tuszkolták be, hogy aki ráveti magát, önfeledten ringatózhasson. A Fekete Hattyú vidáman fúrta bele magát az északról délre, délről pedig északra törekvő bársonyos sötétségbe. Parányi fedélzetén öt mindenre elszánt utazó kucorgott, akiknek többsége a saját gondolatával volt elfoglalva.
– Remélem, a zsurnaliszta úr egyetért velem abban, hogy új fejezetet nyitottunk a történelemben – mondta James Bound professzor a bárka palánkjánál cigarettázó George F. Wheelernek.
– Mindig is nagyra becsültem Tesla munkásságát – fújta a professzor képébe a füstöt a zsurnaliszta –, de ezt a találmányát talán túlzás lenne történelemformálónak nevezni.
– Nem a találmányra gondoltam, hanem arra a tényre, hogy a civilizált Európában hajtunk végre expedíciót. Ilyesmire tudomásom szerint még nem akadt példa.
– Való igaz, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez az utazás kiérdemelheti az expedíció elnevezést. Ha nem tévedek, néhány szántóföldtől és mezőtől eltekintve csupa lakott területen megyünk majd keresztül, amelyek utak nélkül is járhatók.
– Ezt én sem vitatom, de ne felejtse el, hogy a célunk elérése érdekében Németországon is át kell mennünk. Ismerve a németek ellenszenvét a külföldiek iránt, ez minden lesz, csak nem sétagalopp.
– Mesebeszéd! – szólalt meg a hátuk mögött egy érces hang. Bibry volt, a meghipnotizált. – A németek imádják az idegeneket, mert tudják, hogy aki nem belföldi, az külföldi, és külföldiből sokkal több van, mint belföldiből. Aki tehát belföldi, az eleve alárendeltje a sok külföldinek, miáltal az utóbbiak szerepe a mennyiségi többszörös elve alapján fölértékelődik.
Wheeler és a professzor zavartan néztek egymásra.
– Majd meglátjuk, fiatalember, majd meglátjuk – motyogta a skótmagyar, és aprókat köhécselve odébb húzódott.
Wheeler ekkor bevett újságírói gyakorlattal fordított egyet a szón:
– Azt mondja meg inkább Bibry, milyen érzés hipnotizáltnak lenni?
– Ne várjon tőlem egyértelmű választ – közölte Bibry hetykén. – Valami olyasmi, mint amikor azt álmodja, hogy nagyon kell pisálnia, és odaáll egy házfal mellé, hogy elvégezze a dolgát, de az utolsó pillanatban bevillan, hogy ez az egész csak álom. Érti ugye?
– Nagyjából – mondta Wheeler, és a bárka orra felé fordult, ahol Liza ácsorgott. Olyan volt, mint a klipperek orrán a szirén, és ez a tény még inkább fokozta Wheelerben az iránta érzett vágyakozást. Nem érdekelte a vad és ismeretlen Belgium, sem a leküzdhetetlen akadálynak tűnő német országhatár, tudta, hogy a következő néhány napban ezzel a lánnyal együtt fogja cibálni a rádiókészüléket rejtő ládát, és ez a tudat mámorító érzéssel töltötte el.
– Cigarettákat eldobni, mindjárt kikötünk! – szólt oda fojtott hangon Aston Rideback, és leállította a motort. Rendes körülmények között, amikor az English Channelt – vagy ahogy az innenső oldalán lakó kevély franciák mondják: a La Manche csatornát – hullámok barázdálják, a kis hajó meghajtás nélkül sosem juthatott volna el a partig, de a sima vízen úgy kacsázott végig, ahogy a megpattintott kavics. Döcögve, ugrabugrálva közeledett az előbb csak tűhegynyi fényekkel büszkélkedő De Panne felé, hogy egy jó negyedóra múlva nekikoccanjon a városka központi mólójának, amely mintha hű másolata lett volna a maguk mögött hagyott ramsgate-inek.
Rideback gyakorlott mozdulattal kilódította a kötelet egy parti cölöpre, és kimászott a szárazra, hogy átvegye és biztonságba helyezze a többiek által nagy nehezen odanyújtott rádiót. Pisszenés nélkül, ám villámsebesen dolgoztak, mert ha a belga parti őrség fölfedezi őket, akkor nemcsak kínos magyarázkodásnak néztek volna elébe, de úti okmányok nélkül valószínűleg vissza is utasítják őket a szigetre, ami azt jelentette volna, hogy Britannia elbukja ezt a fontos fogadást.
Gyorsan maguk mögött hagyták a homokos partszakaszt, és egy halasrekeszekből álló ládastósz mögé dugták a rádiót. James Bound professzor ekkor nagyot szusszant és azt mondta:
– A lehető legsürgősebben villanyáramot kell szereznünk!
Wheeler átérezte a helyzet komolyságát, de bárhogy nézelődött, mindenütt csak szélcserzett és bezsalugáterezett házakat látott. A közvilágítást is a hold biztosította, ami ugyebár elég az országúti vándornak, ám édeskevés a rádióadónak. Aston Rideback súlyát és termetét meghazudtoló fürgeséggel bevette magát az egyik mellékutcába, ahonnét kisvártatva széttárt karral, tanácstalanul tért vissza. Bibry eközben békésen üldögélt egy rozsdásodó horgonyon, és a körmét piszkálta. Láthatólag nem érdekelte, hogy hazája a megaláztatás küszöbére érkezett.
A professzor egy kockás zsebkendővel szertartásosan megtörölte a homlokát.
– Nincs mese, be kell zörögnünk valahová – súgta oda Ridebacknek. – Látott valahol cégtáblát?
– Egyet sem – szuszogott Rideback. – Olyan ez a város, mint egy kísértettanya.
– Nézzék csak! – kiáltott ekkor Liza, és a rakparthoz közeli fövenyre mutatott. – Mintha lenne ott valaki.
A férfiak a jelzett irányba fordultak, és hunyorogva lesték a fövenyen járkáló alakot. Mintha térdig érő szoknya lett volna rajta. A jó ég tudhatta, mit keresett éjnek évadján a tengerparton, de momentán ez nem is volt lényeges.
– Lehet, hogy egy álmatlanságban szenvedő öregasszony – mondta a magnetológus. – A kérdés csak az, hogy flamandul vagy vallonul elegyedjünk beszédbe vele.
– Maga melyiket bírja? – fordult oda hozzá Wheeler.
– Semelyiket. És maga?
– Szintúgy.
– Nem kell aggódni, Belgiumban mindenki tud angolul – jelentette ki Liza.
– Hát persze, hogy tud! – mondta hirtelen Bibry, és teli torokból elkiáltotta magát: – Hééé, nénémasszony! Ismerik maguknál a villanyáram műfaját?!
Az árnyék csípőre tette ugyancsak árnyékból lévő kezét, majd feléjük fordult és a lehető legkifogástalanabb irodalmi angolsággal visszakiabált:
– Nénémasszony az ángyikád térde kalácsa! Én Sigmund Ingemarson vagyok, a Svéd Királyi Akadémia levelező tagja, és meghívott vendégtudósként az árapály jelenséget tanulmányozom!
Most, hogy szembefordult a társasággal, már tisztán kivehető volt, hogy a flamand szoknyának hitt ruhadarab igazából egy átmeneti kabát, amely alatt a figura úszást segítő gumitömlőt visel. Ebből következően nadrág sem volt rajta, csak valami térdig érő, pántos úszógatya.
– Már megbocsásson az uraság, de magam is tudósember vagyok, és nem venném a lelkemre, ha nem kérdezném meg: miért ezen a kései órán vizsgálódik, amikor jószerével semmit sem látni? – hatolt a svéd közelébe James Bound azzal az eszelős kíváncsisággal, amellyel a hályogos szemű vak bolha szökdécsel kutyahátról kutyahátra.
– A darwini elvek tükrében vizsgálódom, és ehhez nem alapföltétel a világosság.
– Mi közük van a darwini elveknek az ár-apály jelenséghez? – bukott ki Wheelerből a kétely.
– Sokkal több, mint hinné – jött közelebb a svéd. – Azt ugyebár ön is tudja, kedves idegen úr, hogy az ember a majomtól származik.
Wheeler körbehordozta pillantását a többieken, de senkit sem látott mosolyogni.
– És azon eltűnődött-e már, hogy a ma élő majmok miért nem kísérleteznek az emberré válással? – folytatta a svéd.
– Nem biztos, hogy a majomban van a hiba – vetette közbe Liza úgy, hogy közben le nem vette a szemét Wheelerről.
– A kishölgy fején találta a szöget! – emelte föl a hangját a svéd. – Nem a majom a megoldás.
– Hanem? – kíváncsiskodott James Bound.
– A tengeri szörny.
Akkorát pukkant körülöttük a csönd, mintha valaki kihúzott volna egy évszázadok óta szorongó pezsgősdugót.
– Dajkamese! – szólalt meg Bibry a háttérben. – Ha vannak is tengeri szörnyek, azok egytől egyig pipadohányt szívnak.
– A kérdés csak az, hogy mit vagy kit nevezünk tengeri szörnynek – replikázott a svéd. – Tény, hogy ha a visszataszító, undormányos fajok közül csak egy is venné a bátorságot, és kiruccanna a partra, precedenst teremtene a többi, szintén evolúciós ugrást fontolgató faj számára.
– Nagyon érdekes hipotézis – emelte föl a mutatóujját James Bound –, de miért kell közbeiktatni az árapály jelenséget?
– Az apály lendületet adhat azoknak a fajoknak, amelyek már itt bóklásznak a part közelében, de a velük született gyávaság miatt nem merik megtenni azt az egy, mindent eldöntő lépést. Pontosan olyan ez, mint amikor a pajtában mosakodó tejeslány után leskelődő csikósinast fenéken rúgja egy póniló. Ha a legény feje betöri az ajtót, többé már nincs visszaút.
– Logikus – bólintott a skótmagyar. – De engedjen meg még egy, utolsó kérdést, és utána megyünk áramot szüretelni.
– Parancsoljon!
– Mire jó ez a fürdőgatya?
– Ez egy tudományos segédeszköz! Ha a lény félúton mégis meggondolná magát, bele kell gázolnom a vízbe, hogy kiráncigálhassam! – mosolygott a svéd.
– Maga tényleg mindenre gondolt! – füttyentett Wheeler. – Most már csak azt mondja meg, honnét faszolhatunk[1] villanyáramot.
– A Belga Királyi Akadémia vendégházában lakom, a halpiac mellett. Ott annyi ampert vételezhetnek, amennyit akarnak. És van egy kis bormaradvány is a szekrényben, ha netán nem csúszna az áram. Tessék, itt a kulcs!
– Köszönjük a jóságát, Ingemarson úr – mondta a skótmagyar, és elvette a kulcsot. – Az áram nekünk létkérdés.
– Akkor ne zavarjanak tovább. Ma kivételesen jók a paraméterek, minden porcikámban érzem a siker közeledtét.
A svéd ezután hátat fordított a társaságnak, és azt az ezüst fénycsíkot kezdte tanulmányozni, amit a telehold rajzolt a celofánsima vízre.
Nem sokkal később, amikor Belga Királyi Akadémia halpiac melletti vendégházában James Bound professzor ráadta az áramot a rádiókészülékre, Sigmund Ingemarson megpillantott a tengeren valami oda nem illőt. Csak egy aprócska pont volt a holdfényragyogásos messzeségben, amelyhez két parányi csáp tapadt. Ezek a csápok ütemesen csapdosták a vizet, lassú, ám bizsergető magabiztossággal törekedve a part felé. A svéd ekkor sírva fakadt és térdre borult a gyönyörűségtől, mert lám, elérkezett a pillanat, amire kiscserkész kora óta vágyott. A tengeri szörny pedig nőttön növekedett: előbb kőrisbogár méretű lett, aztán akkora, mint egy tepsi, és végül, mint egy kölyökbálna. Már a neszezés is hallatszott, amellyel a két otromba uszony megkavarta a vizet, mígnem a durva szörnyorr kisiklott a fövenyre és megkarcolta Sigmund Ingemarson előtt a homokot. A két csáp egy pillanatig fölemelkedett a magasba, és átalakult közönséges evezőlapátokká, hogy nem sokkal ezután hangos placcsanással belehulljon a még mindig tükörsima vízbe. A szörnynek pedig egészen közönséges csónakszaga lett, s ha már így adódott, a hátáról vagy a belsejéből, de az is lehet, hogy mind a kettőből levált egy figura, hogy lihegve és imbolyogva odatántorogjon a még mindig térdepelő, de most már tátott szájjal bámuló svéd elé.
– Elloy Fitzpatrick vagyok, a Scotland Yard meghatalmazott nyomozója… – sóhajtotta az alak, és összerogyott, mint a colstok.
– Íme, az első jelzés! – kiáltott Spahrwasser, és rámutatott az asztalon fekvő műszerre, amelynek mutatója jól láthatóan kilengett, lámpája pedig zöld fénnyel kezdett pislákolni.
– Ha a számításaim pontosak, márpedig a fordítótáblázat aligha tévedhet – folytatta az őrgróf és az előtte heverő iratra révedt –, akkor a készüléket Da Penne vendégházában hozták működésbe.
– És ott is, a sparhelt melletti sarokban, nemdebár? – csipkelődött Lord Meltinghouse. A hosszú utazástól már nemcsak a lába, hanem a feneke is zsibbadozott.
– A precizitás Tesla találmányának legfőbb erénye, de az ilyen nüánszokra még várni kell – emelte föl a kagylóműszert az őrgróf. – Azt viszont hajszálpontosan megmondja, hogy a rádióadóhoz képest hol helyezkedik el.
– Az előbb azt mondta, ezerötszáz lábnyira vagyunk a tenger színétől. Nem ezt kéne a műszernek mutatnia?
– Mit érnénk azzal, ha a műszer azt mutatná, milyen magasan vagyunk? Ez a fordítótáblázat, amit még a találkozásunk előtt bátorkodtam elkészíteni, a műszerről leolvasott adatok alapján megmondja, hol van az adó. Érti már?
– Világos, mint a szerecsen mosakodás után – mondta a Lord sértődötten. – De azt vajon miféle táblázattal okoskodta ki, hogy Ridebackék egy vendégházban vannak? Úgy látom – a Lord pipiskedve előrehajolt –, hogy a táblázatában csak a települések adatai vannak föltüntetve.
– Kiváló a látása – bólintott von Spahrwasser. – A vendégház csupán egy logikus következtetés.
– Merő véletlenségből nem blöfföt akart mondani?
– Ez állt tőlem a legtávolabb – mondta a német. – Da Pennében a Belga Királyi Akadémia vendégháza az egyetlen közhasználatú építmény, ahol megcsapolható a Belga Királyi Áramvezeték. Onnét tudom, mert én magam is megfordultam ott mint vendégprofesszor.
– És megcsapolta az áramot?
– Az árapály jelenséget tanulmányoztam – húzta ki magát az őrgróf.
– Mi köze magának ahhoz?
– Az égvilágon semmi, de a Belga Királyi Akadémia komoly összegeket szán az árapály jelenség tanulmányozására, így minden jelentkezőt támogat. Engem a Süddeuschen Naturefreunden Kompanien delegált erre a feladatra, hogy a belga árapályt tanulmányozva megalapozzam a német árapály tudományos megfigyelését.
– Jellemző: maguk németek olyasmiből kovácsolnak tőkét, ami valójában nem is létezik.
– Meglehet. Maguk angolok viszont elhajóznak a világ másik felére, kikötnek egy néptelen szigeten, és azt mondják, mostantól a maguké.
Lord Meltinghouse nem válaszolt erre az alantas és méltatlan vádaskodásra. Azon kezdett tűnődni, miként értesíthetné hűséges komornyikját, hogy szó sincs a két nemzet közötti lovagias versengésről. Ez a piperkőc német a lehető legközönségesebb módon magának akarja megszerezni Tesla találmányát, hogy különféle táskákba szerelve busás áron forgalmazhassa. Ha minden bőröndbe és női retikülbe belevarr egy kagylóműszert, létrehozhatja az önmaga helyzetét mindig észben tartó csomagot, ami ugyan nem jó semmire, de az emberek természetüknél fogva bolondulnak a haszontalanságokért. Lehet, hogy evvel a trükkel még a Spahr und Wasser típusú hózentráger sikerét is fölülmúlhatja, ami, akárhogy is vesszük, nem lehet csekélység, pláne annak ismeretében, hogy az indiai tea ára a tengeri szállítás leegyszerűsödése következtében a béka feneke alatt trónol, a jáde pedig a kutyának sem kell, mióta Amerikában föltalálták a mesterséges igazgyöngyöt. Ezzel a kagylószerű izével talán még a kosárfonás újraindításának is lenne létjogosultsága, mert ha a német női táskákba meg otromba utazótáskákba dugdosná, akkor a piacozásra szánt karkosarakban és a kisállattartásra szolgáló kasokban és kalitkákban is helye lehetne. A brit birodalom eddig is remekül megvolt Tesla nélkül, és ezután is boldogulni fog, ehhez nem férhetett kétség, de hogy a helymeghatározó rádió Lord Meltinghouse apadozó bevételeit jócskán földúsítaná, ahhoz most, hogy rájött a német trükkjére, egyáltalán nem férkőzhetett kétség.
Minden azon állt vagy bukott, hogy a léghajót milyen üzemanyag működtette. Ha például benzinnel vagy más kotyvalékkal ment, akkor előbb-utóbb le kellett szállnia tankolni. Lord Meltinghouse-nak azt kellett kieszközölnie, hogy ez a kényszerpihenő egybeessen Ridebackék pihenőhelyével, mert akkor egy kis ügyességgel nemcsak fölvilágosíthatná, hanem rá is vehetné a komornyikját, hogy együtt lépjenek föl a német ellen. Ketten biztosan legyűrnék ezt a vadállatot, pláne úgy, hogy Ridebacknek tudomása szerint fegyvere is van, amitől – vérbeli háborús veteránként – nem válik meg soha.
– Most, hogy szerencsésen túljutottunk az első jelzésen, nem kéne talán leszállni és vételezni egy kis szenet?
– Mi a csudának? Tán csak nem fázik? – nézett rá a német megütközve.
– A LED Zeppelinjére gondoltam, föltételezve, hogy úgy működik, mint egy mozdony.
– Még csak az kéne! – emelte föl a hangját az őrgróf. – Egy apró szikra, és bada bumm!
– Bada bumm?
– Fölrobbannánk.
– Ne kábítson!
– Komolyan mondom: a LED Zeppelin hidrogénnel van teletöltve. Ez emel föl bennünket a magasba, a kontinentális légáramlat pedig szép lassan elrepít Budapestre.
– Szóval nincs üzemanyag.
– Nincs.
– Ezek szerint le se szállunk?
– Dehogynem. Már teljesen elültem a fenekemet. Leereszkedünk egy órácskára Da Pennében, és bemegyünk a vendégházba. Amikor legutóbb ott jártam, a konyhakredencben eldugtam egy üveg rajnai sillert. Kötve hiszem, hogy bárki is ráakadhatott.
– Pompás! – bólintott a Lord. – Legalább koccinthatunk a többiekkel a részsikerre.
– Azt ugyan lesheti – legyintett a német, mintha muslincákat hessegetett volna magától. – Ha nem akarják lekésni a következő jelentkezést, azonnal tovább kellett indulniuk Torhoutba.
– De hiszen éjszaka van! Fáradtak és kialvatlanok. Ez embertelenség!
– Mind a ketten tudtuk, hogy nem lesz sétagalopp – rándított egyet a vállán a német. – Egyébként pedig ne aggódjon, az a nyomozó gyerek úgy van meghipnotizálva, hogy elhárítson az útjukból minden akadályt. Biztos vagyok benne, hogy már szerzett is egy kényelmes és biztonságos közlekedési eszközt.
Azzal fölemelkedett a székből és vadul cibálni kezdett egy apró rézkurblit. A LED Zeppelin lassú, méltóságteljes süllyedésbe kezdett.
(Folytatjuk)
Vételezhetünk (régi katonai kifejezés)
