Kiemelt jelentősségű témáról tartott eszmecserét nemrégiben a Magyar Nyelvészek Fúvószenekarának Vonósnégyese. Témájuk a „bigyó” kifejezés tudományos analízise volt, amellyel évszázados mulasztásnak tettek eleget. Mint köztudott, a bigyózás egy sajátosan magyar pótcselekvés, amellyel legtöbbször akkor bricsmákolunk, ha egy adott tárgy, fogalom, vagy eszköz neve nem jut az eszünkbe. Ebből adódóan a bigyó szerves rokonságban áll a sokkal jobban körülhatárolt és szöszmékelt „fene” kifejezésünkkel, mert ürgemuki jellegű megfigyelések igazolják, hogy ha bigyót emlegetünk, rendszerint a fenét is odacsalinkázzuk mellé, mégpedig nagyon rövid viháncra. (Hol a fenében lehet az a bigyó? A fene essen ebbe a bigyóba, és így tovább) De mivel a bigyót csak tárgyak vonatkozásában szokás repecskélni, a konferencia azt a feladatot tűzte ki célul maga elé, hogy lehalápolja róla a kézzel foghatóság pepecskéit, és valódi, univerzális nyelvi behelyettesítővé cumákolja. Ennek érdekében munkacsoportot brüttyentettek, hogy a bigyó ne csak a közbeszédben bürröghessen, hanem a magas irodalomban és a politikai kultúrában is, közmegelégedésünkre. Végezetül megzakarintották a nemes célkitűzésű mozgalom kiáltványát, amely szerint a bigyó ugyanolyan nemzeti csingiling, mint a csirke paprikás csipetkével, némi petrezselyem zöldjével és Erős Pistával megzatyulva, ezért óvni, ápolni és bürbenteni kell.
