Kissé idegen (4)

2024.05.14.
Olvasták: 46

Ezen sérelme azonban csak egy volt a sok közül. Hamar ráébredt arra is, hogy Földre történő látogatása napján a hadvezér miért tanúsított olyan elragadtatást az emberi húsfogyasztást kiszolgáló – s általa humánusnak vélt – állatleölések tekintetében. A marslakók kedvenc napi eledeléül ugyanis egy bolygójukon tenyésző, soklábú, kutyaméretű lényecske szolgált, amelyet ízletessége mellett leginkább magas intelligenciája jellemzett. A filóza nevű teremtményből a hagyomány szerint minden család egy példányt fogyaszthat naponta, a filózák ezért legtöbbször az ebéd főfogásaként szerepelnek. Mivel azonban a szabályok kimondják, hogy más élőlényt kizárólag az a marsbeli ölhet le, aki később ételt készít, majd eszik is belőle, a filózákat élve árusították a boltok. A háziasszonyoknak rövid pórázokon kellett hazavezetniük a kiválasztott példányt, hogy otthon, a konyhában késsel lemészárolják, majd jól átsütve díszes tányérokon tálalják fel őket. Az okos lényecskék tudták, mi vár rájuk, s kimagasló intelligenciájukból adódóan kétségbeesett szónoklatokkal próbálták elkerülni a sorsukat. Így történhetett, hogy a nő marsbeli életének második napján döbbenten, meghatottan, majd könnyáztatta arccal elemezte a sors kegyetlenségét egy reménytől megtáltosodott filózával, aki egy perc alatt elsajátította a földi nyelvet, s életéért rögtönzött védőbeszédében még Szophoklésztől is idézett. A hazaérkező hadvezér azonban akkora megütközéssel fogadta a javaslatot, miszerint filózák helyett mostantól marsbéli zöldségeket fogyasszanak, hogy a nőnek rá kellett ébrednie: a legnagyobb szerelem is ismer határokat. Az ékesszóló lényecske így végül egy tálban végezte, ám a kegyelemért rimánkodó filózák mindennapos lemészárlása nagyon rossz hatással volt az újdonsült nej idegeire – még akkor is, ha idővel beismerte, hogy a húsuk valóban ízletes…

Legalább ennyire sokkolónak bizonyult, hogy a marsbeliek egyszerűen nem ismerték a hazugságot, a célzásokat, vagy az iróniát, ebből adódóan pedig mindent őszintén kimondtak, és mindent szó szerint értettek. Ha a nő netán éjjel rosszul aludt és reggelre duzzadtabb szemhéjjal ébredt, biztosra vehette, hogy aznap minden átkozott csápos – mert egy idő után már így nevezte őket – azonnal megjegyzi, milyen borzalmasan néz ki. Csak nem beteg?! Dagadt az arca! Egy speciális csápmasszázs, az segíthet, a lényeg, hogy egyszerre öt csáppal… Jaj, szegény, hiszen neki nincs olyan! Nincs csápja, nemhogy öt, még egy sem!

A nő egy alkalommal elvesztette az önuralmát, s kiabálni kezdett, hogy mindenki tűnjön a fenébe, ám ezzel hatalmas hibát követett el. Nem tudta ugyanis, hogy néhánymilliárd fényévnyire valóban létezik egy Fene nevű bolygó, amelynek lakói évekig háborúztak a marsbeliekkel, s ezért a két birodalom közötti béke igen törékeny… Mivel a marslakók szó szerint vették a felszólítást, az egész jelenlévő katonai parancsokság a Fene nevű bolygóra teleportált, hatalmas pánikot keltve ezzel a helyi lakosság körében. A hadvezér csak óriási diplomáciai bravúrral tudta eloszlatni a félreértéseket. Bár az incidens kis híján fegyveres konfliktushoz vezetett, a Marson mindenki elnézéssel fogadta a nő vörös arccal elhebegett magyarázatát. „Tudatlansága okozta a kellemetlenséget” – jelentette ki végül egy marsi kapitány sajnálkozva, amitől a nőnek újra ordíthatnékja támadt, de inkább hallgatott, mivel ezek után már nem tudta, hová küldhetné a marslakókat… Ki tudja, talán létezik egy franc, pokol, vagy még ennél is csúnyább, p betűvel kezdődő nevű bolygó, és káromkodásával a végén még újragenerálja az egész problémát…

A nő gyakran gondolt vissza földi életére, felidézve, mennyit kesergett az emberek őszintétlenségén, s mekkora megvetéssel töltötte el a képmutatásuk. Most azonban ezt a hozzáállását erősen átértékelte. Mit nem adott volna, ha egy-egy rosszabb napján csupán a háta mögött súgnak össze, s a szemébe mosolyogva kijelentik, milyen jól néz ki! A Marson erre esély sem mutatkozott: szemrebbenés nélkül az arcába tolták valamennyi hibáját, hiányosságát, gyengeségét, bizonytalanságát. A legkiborítóbbnak mégis azt érezte, hogy mindez a legkisebb rosszindulat nélkül tették, így még a kéjes visszavágásra sem maradt esélye.

A nő mindezek fényében talán egy hét után elmenekült volna, ha férje rajongással teli szeretete, s nemes természete nem tartja vissza. Ám be kellett látnia, hogy szokatlan párosuk valóban kellemes… A hadvezért egyszerre érezte biztonságot nyújtó támasznak, szellemi partnernek, lelki társnak és szenvedélyes szeretőnek, még akkor is, hogy kulturális különbségeikből adódóan gyakran más malomban őröltek. S mivel földi házassága során már megélt egyet, s mást, úgy döntött, nem adja fel ezt a különleges szerelmet, inkább küzd a beilleszkedés érdekében, ameddig csak bír.

A hadvezér azonban egyre inkább észlelte neje romló kedélyállapotát, így folyton azon törte a fejét, mivel vidíthatná fel. Végül egy délután, amikor a szokásos rántott filóza elfogyasztását követően a Földről magukkal hozott kávét kortyolgatták, a szerelmes marslakó egyik csápjával a homlokára csapott.

– Kedvesem! – kiáltotta izgatottan. – Most jut eszembe, hogy még nem is mutattam magának az embergyűjteményem!

A nő ettől a mondattól először félrenyelte a kávét, majd erősen elsápadt, mert riadt képzeletében kitömött földlakók sora jelent meg, ám a hadvezér hamar ráébredt kijelentése félreérthetőségére, és bővebb magyarázatba fogott.

– Meg ne rémüljön! Természetesen élő emberekről van szó, ráadásul bolygójának nagyjairól, akikkel hitem szerint szívesen találkozna. Tudja, mennyire tájékozott vagyok a földi dolgokat illetően, így természetes, hogy tanulmányaim során kiemelkedő művészeikről, tudósaikról és egyéb neves emberpéldányokról is ismereteket szereztem. Némelyikük izgalmas élete és karaktere komolyan magával ragadott, s végül kezdetleges, marsi tudományos eredményeink egyikének felhasználásával életre keltettem őket.

– Hogyan?! – kíváncsiskodott a nő, miközben észrevétlenül visszacsúsztatta tányérja mellé a kést, amelyet az előbb hirtelenjében a ruhaujjába rejtett. – Mit jelent, hogy életre keltette őket? Úgy érti…?

– Bizony! Léteznek, beszélnek, mozognak, akárcsak egykor, életükben. No jó, nem teljesen, azért van némi különbség. A speciális eljárás, amelyet alkalmaztam, a földi klónozás és egy marsi géntechnika egyedi keveréke. Nem részletezném túlzottan, mert untatná. A lényeg, hogy ez az eljárás nem kisbabaként, hanem egy kívánt életkorban generálja újra az egyed testét és személyiségét. A fenti technikával újrateremtett emberek ekkortól fogva nem öregszenek, nem lesznek betegek, voltaképpen halhatatlan, ám minden másban olyanok, mint életükben voltak. Az érzéseik, világnézetük, ízlésük, gondolatviláguk nem változik. Kivel szeretne találkozni? Van költőm, íróm, tudósom…

– Ady Endrével – vágta rá a nő felélénkülve. – Tudja, ő egy magyar költő, és az én kedvenc…

– A kedvenc poétája, Szerelmem, hogyne tudnám! Ady természetesen a gyűjteményem része, még akkor szereztem be, amikor udvaroltam önnek, s a művészetekről cseteltünk, emlékszik?

– Úgy érti, beszélgethetek Ady Endrével?! – csapta le a nő izgatottan a kávéscsészét.

– Akár azonnal. Bárcsak eszembe jutott volna mindez hamarabb! Csodás érzés, hogy örömet szerezhetek önnek, hitvesem! Jöjjön, elvezetem lakrészünk azon részébe, ahol gyűjteményemet tárolom, s ott kedvére válogathat. Ha gondolja, az egész délutánt ott töltheti, sajnos ma nem áll módomban szórakoztatni. Egy roppant unalmas tárgyaláson kell megjelennem, ám vigasztal a tudat, hogy ön kiválóan érzi majd magát távollétemben.

Mire a hadvezér fenti lelkendezését befejezte, már mindketten egy búgócsigán ültek. Ez a helyes kis jármű megszokott eszköz volt a marsi házakban, a lakrész egyik pontjából a másikba jutásra szolgált, a marsi házak ugyanis majdnem akkorák, mint a földi városokban egy– egy lakótelep. A nőnek épp ezért beköltözése óta sem sikerült saját házuk egészét bejárnia, s most először valóban izgalmasnak érezte, hogy egy általa sosem látott, különleges lakrész titkait tárhatja fel.

Öt perc múlva lepattantak a menet közben kellemes zümmögést hallató búgócsigáról, amely divatosan színes kerekeivel nem is érintette a talajt. A nő a harmadik emelet hosszú, fehér falú folyosóján találta magát, ahol néhány méternyire egymástól számtalan zárt ajtó magasodott. Izgatottan megindult a legközelebbi felé, de a hadvezér mosolyogva útbaigazította: Adyt a negyedik ajtó mögött találja, szórakozzon jól, ha pedig megunta a költőt, nyugodtan nyisson be bárhová, érdekes meglepetések várják!

Ezután a hadvezér csigára pattant, elszáguldott, a nő pedig súlyos szívdobbanásainak hangjától kísérve lenyomta a negyedik ajtó kilincsét. Bár lámpalázába némi kétely is vegyült, valahol mégis biztosnak érezte, hogy nemes és becsületes férje sosem csapná be. Belépése után azonban akkora félhomály fogadta, hogy szinte alig látott, s a távolabb, háttal álló alak körvonalait észlelve kissé elbizonytalanodott, jó helyen jár-e.

– Ez Ady szobája? – rebegte félénken, mire az alak megfordult, hirtelen fény támadt, s ő szemtől szemben állt az imádott költővel.

– Szobám a harmadik emelet – válaszolta Ady. – S aki szeret, gondolja meg, mert hosszú az út.

– Nem volt hosszú – cáfolta meg zavartan a nő –, mert búgócsigával jöttünk. Ó, bocsásson meg – pirult el, amikor rájött, hogy a nagy költő önmagától idéz. – Hiszen ez az egyik kedvenc versem! „Hosszú az út, s rossz, hazug, aki tagad. Drágám, te ne erőltesd magad, az áldozat sokkal több, mint három emelet!” Kedves Endre, bocsásson meg, hogy zavarom, de kamaszkorom óta a rajongója vagyok. Maradhatok, s beszélhetek önnel egy pár percet?

– Maradhatsz és szerethetsz – mosolyodott el Ady felderülve. Nagy barna szemei ragyogni kezdtek, és most teljesen olyan volt, mint a régi fotókon. – Vedd le ruhádról a büszke csattot, bontsd ki a szépséged vidáman, mint ó, képeken meztelen angyalok!

A nő elképedt a költő ezen felszólításán, tétován válaszra nyitotta a száját, megszólalni azonban már nem volt ideje, egy másik helyiségből ugyanis két nő sietett be, meglehetősen dühödt ábrázattal. Ő pedig irodalmi rajongásának köszönhetően azonnal felismerte mindkettőt: Léda és Csinszka voltak azok, teljes életnagyságban. A nő döbbenten nézte őket, a következő pillanatban pedig máris ráébredt, mi történhetett: naiv és jóindulatú férje nyilván csodás életet kívánt biztosítani a költőnek, és mivel cseppet sem értette a földi gondolkodás és az emberi természet lényegét, ezért Ady két nagy szerelmét is ideteremtette. Te jó isten! – szisszent fel a nő elszörnyedve ekkora baklövés láttán, majd részvéttel tekintett az elkámpicsorodó arcú költőre.

 

(folytatjuk)

Kecskés Nikoletta

Hat regényem jelent meg a krimi műfajában Greta May álnéven, legutóbb pedig egy ifjúsági kalandregény – Kapj el! címmel -, amit már saját néven jegyzek. Cikkíróként és szerkesztőként dolgozom több online felületen. Írásaim olykor a szórakoztatást szolgálják, máskor az olvasó elgondolkodtatása a cél.

Ne hagyja ki ezt sem: