A nő kezdte hasznosnak érezni a beszélgetést, a hadvezér szavaiból ugyanis kiválóan meggyőződött arról, hogy a marsi és a földi gondolkodás milyen vonzó módon különbözik egymástól. Ez a különös eszmecsere kíváncsivá tette, hát igyekezett minél többet megtudni a hadvezér „páratlan” ismereteiről, és csevegő hangnemben tudakolta, mit lát még elbűvölőnek a másik a földlakók szokásaiból.
– Az őszinteségüket! – vágta rá lelkesen a csápos. – Az embertársaik iránt tanúsított kíméletet és szeretetet. A marsi társadalom sajnos nem ilyen fejlett, bár az is igaz, hogy nem küzdünk olyan nehézségekkel, mint az emberiség. Pedig a kihívások erősítenek, s arra motiválják az egyedet, hogy ne csak a saját, de társai fejlődését is szem előtt tartsa. Ön például az imént hazafelé rohanvást megtehette volna, hogy elismerésre méltó harci tudását a közelében zajló kisebb konfrontációkba beavatkozva embertársai érdekében is kamatoztatja. Ám önuralmat gyakorolt, s nem vette el tőlük sem a megküzdésből adódó fejlődési lehetőséget, sem esetleges győzelmük sikerélményét. Dicséretre méltó önzetlenség.
A nő kissé elpirult, hebegett valamit, a hadvezér pedig lelkesen folytatta.
– S a környezetvédelem! Sajnálatos, hogy túlszaporodtak bolygójukon, de tiszteletre méltó, hogy a megoldás érdekében felgyorsítják a természetes szelekciót, s egyes nemzeteik önként vállalják a háborút, csak azért, hogy több férőhely maradjon a túlélők számára. No, és a párkapcsolatok! Irigylem, milyen rugalmassággal kezelik a szerelem kérdését. A házasságban élő felek gyakran oly mértékű tapintatról tesznek tanúbizonyságot, hogy még a szexuális gerjedelmükből adódó fáradtságtól is megkímélik párjukat, s inkább egy önként kedvet mutató harmadik féllel gyakorolják a testiséget, nehogy kedves házastársukat nyaggassák igényeikkel. S nem is lehetne szebb gesztus, minthogy mindezt titokban teszik, és nem dicsekednek önzetlenségükkel! A Marson sajnos nem ismerik az effajta hozzáállást, így e tekintetben is egyezkednie kell a pároknak.
– És sikerrel teszik? – tört ki a nőből az őszinte kíváncsiság.
– Sajnos, csak ritkán… – tárta szét csápjait a hadvezér megadóan. – De ne aggódjon, kedves választottam, bolygóm szokásait meglehetősen elavultnak tartom, talán ezért is bűvöl el annyira az ön nagyszerűsége. Még ha meg is ijesztik kissé a köztünk mutatkozó apróbb fizikai különbségek, higgye el, azok rengeteg újdonságnak adnak teret… khmm, hogy is mondjam… bizonyos helyzetekben. Gondoljon csak bele, mennyi örömöt okozhatok ennyi csáppal!
A hadvezér ezen kijelentése után sokatmondó, mondhatni, pajzán arcot vágott, jelentőségteljesen meglengetve csápjait, a nő pedig erősen elgondolkodott, végül lelkesen felugrott és kirohant a szobából. A marslakó vezér úgy érezte, győzött. Még jobban kihúzta magát, valami erotikus látványra készült, ha a másik visszatér, valami fekete csipkére vagy meztelenségre… De a nő ugyanabban a ruhában száguldott be újra, kezében a hörcsög önitatójával, majd ellentmondást nem tűrőn szólította fel a hadvezért, hogy csápja végével tisztítsa meg a vékony hengeres önitató belsejét a lerakodott algától. Miután a marslakó döbbenten, de szófogadóan eleget tett a kérésnek, a nő gyakorlati gondolkodáshoz szokott agyával végigvette, miben hasznosíthatja még az idegen rendkívüli adottságainak. Végül kiszedette vele a szekrény mögé becsúszott fotókat, az ágy sarka mögé szorult töltőtollat, sőt, a radiátorcső és fal közötti keskeny rész portalanítására és kitörlésére is igényt támasztott. A hadvezér megtett mindent, amit csak kért, s a műveletek végére a szokatlan élménytől mindketten elfáradtak.
A szobát ezután valami közös elégedettség, valami valószínűtlen békesség lengte be. A rövidke harmóniának azonban hamar véget vetett a kint eluralkodó káosz egyre hangosabb zaja. A közeli tekeklub tagjai, akik az elmúlt órákban a délelőtti bajnokság sikerét ünnepelték, illuminált állapotukban bátrabbnak bizonyultak az átlagnál, s bőszen szembefordultak a földönkívüliekkel, amire a marsi katonák nem voltak felkészülve. A harci zajok hallatán a hadvezér kezdte kellemetlenül érezni magát, és sietett újra megerősíteni korábbi kijelentését, miszerint egyetlen földlakónak sem esik baja.
A nő kissé szkeptikusan fogadta az ígéretet, tekintve, hogy a hadvezér háta mögötti ablakban épp a felső szomszéd rúgkapáló alakja jelent meg. A szerencsétlen kétségbeesetten ordibált segítségért, miközben valószínűsíthetően egy marslakó lóbálta a mélybe a saját ablakából… Talán szót kellene emelni az érdekében – tűnődött a nő egy pillanatig, de aztán lebeszélte magát e kegyes gesztusról, mert a felső szomszéd gyakran undokul viselkedett vele. Egyéb tekintetben azonban úgy érezte, ideje kérdésekkel élnie.
– Miért nem tudja ebben a pillanatban leállítani a támadást? – vonta felelősségre a hadvezért igen szigorúan.
– Bocsásson meg, de nem szeretem katonáim orrára kötni a magánéletemet. Azt gondoltam, titokban keresem fel önt, hogy megtudjam válaszát. Ám felfedezték eltűnésem, és az űrhajóm által tévesen jelzett kód alapján arra a következtetésre jutottak, hogy túszként tartózkodom a Földön. Nem volna helyes, ha elkeseríteném őket tévedésük tényével. A végén még hibásnak éreznék magukat… Ezért várok egy kicsit, hogy sikeresnek érezzék az akciót, s végül megdicsérem őket, amiért megmentettek. Majd bejelentem az esküvőnket – már, ha igent mond nekem, drága választottam.
– Esküvő?! Azért egy kicsit elhamarkodott ötlet.
– Nem szeretem húzni az időt, és feltétlenül megbízok kegyedben. Ha igent mond, órákon belül megtartjuk a szertartást, örökké a társam lesz, amíg maga is úgy óhajtja, s szokásaink szerint részt vesz a Mars vezetésében is, mint hivatalosan kinevezett Hadvezér Asszony. Sőt, akár a Föld feletti uralmat is átvehetjük, elvégre frigyünk nyomós indokot szolgáltathat erre. Természetesen nem muszáj a bolygómra költöznünk, én is jöhetek ide, esetleg élhetünk kétlaki életet. Fajtársai között ugyan kissé idegennek hatok, de kiválóan álcázom magam. Ne aggódjon, nem kell majd szégyenkeznie, amiért egy tökéletlenebb társadalmi rendből érkező földönkívülivel mutatkozik. Nézze csak!
A hadvezér váratlanul felállt a fotelből, először teljes hétlábnyi valójában kihúzta magát, majd másfél méteresre töpörödött. Csápjait behúzva felkapott egy fotel mögül elővarázsolt ballonkabátot, sárga fejére kalapot húzott, és egy biztató kacsintás után laza mozdulatokkal átsétált a szobán.
A nő elbűvölve ült, nem maradt kérdése. Még sosem volt tanúja ekkora naivitásnak és jóhiszeműségnek, hát képtelen volt felvilágosítani a marslakó parancsnokot tévedéseiről – ehelyett inkább igent mondott a szokatlan házassági ajánlatra. Úgy érezte, ez kell neki: ez az idegen, ez az idealista. Már értette, miért érezte magát születésétől fogva marslakónak.
Miután megtartották az esküvőt, a férj bolygójára költöztek. Ritkán járnak a Földre látogatóba, de ilyenkor bárki láthatja őket, amint átlagos házaspárnak álcázva andalognak a főváros utcáin. Egy középkorú nő, és egy törpének tetsző, ballonkabátos, kalapos férfi, aki rajongva hisz az emberiség gyarlóságoktól mentes létezésében – s akit a felesége nem ábrándít ki naiv hitéből soha, de soha…
Bár a Földön is különös párnak hatottak, a nő csak a Marson zajló mindennapok során szembesült azzal, hogy az eltérő kultúra miatt mekkora kihívás egy ilyen bolygóváltás. Még akkor is, ha hadvezérasszonyként kezdett új életbe. A vörös bolygón lakók számtalan szokásától ugyanis gyakran olyan intenzitású düh öntötte el, hogy legszívesebben hazateleportált volna – teleportálni azonban csak a marslakók tudtak. S mint kiderült, nem ez mutatkozott részéről az egyetlen hiányosságnak…
Halálra bosszantotta például az a teátrális részvét, amelyet csáptalansága miatt kellett nap, mint nap elszenvednie. Amikor reggelente megjelent a parancsnoki teremben, hogy férje utasításait továbbítsa a legnagyobb tisztségekkel bíró katonai vezetőknek, a tisztes csápos öregurak minden alkalmat megragadtak, hogy sajnálkozásukat fejezzék ki kétkezűségre kárhoztató, zord sorsa okán. A társasági események során a hölgyek tekintetükben ijedt sajnálkozással ugrottak fel, hogy segítségüket ajánlják, ha valamit netán egy magas polcról kellett levennie. És mivel a marslakók két méteresre nőnek, csápjaikkal pedig legalább még szintén kétméternyire tudnak kinyúlni, szinte mindent magas polcokon tárolnak… A nőt eleinte csupán bosszantotta a másságából adódó őszinte lesajnálás, majd felháborította, végül elkeserítette. Annyira, hogy érkezése után egy héttel már alig mosolygott, s miután a hadvezér aggódva orvoshoz cipelte a látható kedélyváltozás miatt, kimondatott a diagnózis: a hadvezérasszony csáptalansági szindrómában szenved…
(folytatjuk)
