Kecskés NikolettaA nőnek ennek kapcsán erős kétségei támadtak, mert még mindig csengett a füle az utcán rárontó marslakó csápjának suhintásától, de úgy döntött, most nem vitatkozik. Inkább felidézte magában az utóbbi hetek estéit betöltő cseteléseket a „Más vagyok, de attól szerethetsz” nickname– mel rendelkező, értelmes és szimpatikus ismeretlennel. Hmm, valóban azt írta, hogy messze lakik – úgy látszik, nem hazudott. Csak azt nem említette az istenadta, hogy marslakó…
A nő ezek után síró– vagy nevetőgörcsöt, sokkot vagy pánikrohamot kaphatott volna, de 45 éves volt, elvált, s 15 éves házassága alatt meglehetős rutint szerzett a teljesen morbid válsághelyzetek kezelésében. Ráadásul általában igazságos hozzáállásra törekedett környezetével, így le kellett szögeznie magában, hogy csetparnerét pusztán marslakó volta miatt egyáltalán nem hibáztathatja. Nyilván neki kellett volna beszélgetéseik során rákérdeznie a gyakorlati részletekre – például hogy hol lakik. Na, és persze fotót is kérhetett volna… Ám annyira kielégítették az érdekes és izgalmas témák, amiket beszélgetéseik során érintettek, hogy minden másról teljesen megfeledkezett. Egyébként is, mekkora az esélye, ha az ember lánya partnert keres, hogy épp egy földönkívülivel kezd levelezni?! Most aztán mi legyen…
A nő tanácstalanul ült, figyelmesen szemlélve a fotelban meglehetősen elégedetten terpeszkedő marsi hadvezért, s arra gondolt, talán ki kellene lépnie a komfortzónájából, hogy nyisson az új dolgok felé. Persze, nem volt biztos benne, hogy egy földönkívülivel való flörtöt lefed a kissé általánosnak hangzó „új dolgok” kifejezés. Végül mégis úgy döntött, ad egy esélyt a csáposnak. A marslakó pedig, mintha csak megérezte volna a gondolatait, büszkén és délcegen kihúzta magát.
– Ígéretes közös jövő áll előttünk – jelentette ki kecsegtetően. – Ahogy már említettem, a legmagasabb pozíciót töltöm be bolygómon, jóléte tehát oldalamon maximálisan biztosított. Ezenkívül figyelmes vagyok, gondoskodó, a kulturális különbségeinkből adódó esetleges problémákat pedig kiválóan áthidalja a földi szokások terén tanúsított páratlan tudásom. El kell, hogy mondjam, az emberi faj nagyszerűsége csodálattal tölt el. S mivel kegyed, reménybeli jövendőbelim, ehhez a különleges fajhoz tartozik, csak még jobban rajongom magáért.
– Igazán? – kérdezte a nő szárazon, megállapítva, hogy a hadvezér emberiséggel kapcsolatos ismeretei láthatóan a nullával egyenlők. – Melyek azok a konkrétumok, amik leginkább lenyűgözik?
– Oh, minden, minden! A harmónia, amellyel a rendelkezésükre álló Földet belakják. Az emberek és az állatok csodás együttműködése, a tápláléklánc bájos és odaadó természetessége, amely kapcsán olyan békésen és humánusan érik el, hogy az elfogyasztásra váró állatok önként felajánlják húsukat emberi fogyasztásra.
– Honnan veszi ezt?! – szúrta közbe a nő elképedve, mielőtt idegesen belekortyolt volna a kávéjába.
– A húsboltok felirataiból. Nyilván megdöbbenti éleselméjűségem, de tudja, a munkámhoz tartozik, hogy kiváló megfigyelő maradjak, bárhol is járok. Így aztán a Földön való megjelenésem első pillanatában feltűnt, milyen vidám állatrajzocskák díszítik az emberek húsboltjait. A mosolygós malackák és csirkék ábráiból egyértelmű, hogy valamiféle rendkívüli taktikával elérték, hogy az állatok elfogyasztásuk kapcsán ne ellenkezzenek. Ez az eredmény az egész világegyetemben egyedülálló.
– Hmm. És ha ezek a rajzok nem a valós helyzetet mutatják? Ha valójában az állatok nem önként, hanem kínnal és szenvedéssel telve véreznek el húsvágó bárdjaink alatt, és a boltok kirakatain csupán kedvcsinálóként láthatók a kedves állatfigurák?
– Ugyan! – nevette el magát csodálkozva, de elnézően a hadvezér. – Az egészen abszurd lenne. Nem volna semmi értelme, hiszen nem volna igaz. Miért ábrázolnának hamisan olyasvalamit, amiről közösségük minden tagja ismeri a valóságot?
(folytatjuk)
