A mai nap, Edgar Allan Poe halálának évfordulója az egyik legmisztikusabb irodalmi dátum. Nem csak azért, mert ez a nagyhatású novellista úgy vonult ki az árnyékvilágból, mintha az önmaga keltette átok temette volna maga alá, hanem mert egy hosszan tartó, misztikus utójáték csatlakozik hozzá.
Érdemes viszont megjegyezni, hogy a múlt század közepe táján, amikor az avantgárd szövegirodalom erős izommunkával mesterkedett azon, hogy a jobb sorsra érdemes tanulóifjúságot az olvasás útjától letérítse, a Poe-novellák teremtették meg azt az izgalmat, amely nélkül könyv – valljuk be – nemigen létezhet. A Poe-történeteket el tudtuk mesélni egymásnak, és habitusunktól vagy jókedvünktől függően még el is túloztuk, hogy a hallgatónak ne csak a keze szára, hanem a háta közepe is libabőrössé váljon. Olyanok voltak ezek az írások, mint egy sötét, elhagyatott kastély, ahová csak a legbátrabbak merészkedhettek, mert már a telekkönyvi nyilvántartásában is az szerepelt, hogy a tobzódásig tele van borzalmakkal.
Ezen a nevezetes napon, amikor a Mester szörnyűséges halálára emlékezünk, nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy egy rejtélyes rajongó egészen a közelmúltig minden január 19-én három szál rózsát és egy üveg konyakot helyezett el Poe sírjára. Az író szellemi hagyatékához nagyon is illő játszadozás valamikor 1950 táján kezdődött, és több mint fél évszázadon át tartott. Ha valakit érdekelnek a részletek, a neten bőségesen talál róluk olvasnivalót, mert mi most veszünk egy éles kanyart, és ott folytatjuk, ahol még senki sem járt: az ismeretlen hódoló sírjánál.
Senki sem tudja, hol porosodik ez a fejfa és azt sem, milyen név olvasható rajta, mint ahogy az is csak sejtés, hogy emberünk földi pályafutása véget ért. Az erre utaló jelek ugyanis áttételesek, bár nagyon is beszédesek: a január 19-i látogatás – rózsával, konyakkal, misztikummal – 61 év után 2010-ben elmaradt, és dacára annak, hogy a médiaérdeklődés óriási, a rejtelmes hódolót azóta is hiába várják.
Nagy az esélye annak, hogy az igazságot sosem fogjuk megtudni, de ez nem is baj. Gondoljunk csak bele, milyen sok ködfátyolként terjengő legendát rántana le a kérlelhetetlen valóság talajára a sötét, dacos bizonyosság, megfosztva az emberiség álmodozóbb részét ettől az ajándéktól. Jobb így, hogy nem tudjuk, hol és miként halt meg Petőfi, merre lehet Attila király sírja és hogy ki volt ez az állhatatos Poe-rajongó. Ha valaki birtokolja a vele kapcsolatos igazságot, mostantól talán az ő sírjára is visz majd néhány szál rózsát és egy üveg konyakot, hogy a Mester és hódolója koccinthassanak egyet a másvilágon.