Kézírás-mentesülés

Az európai felfogás szerint eléggé sokkoló az a hír, amely nemrég érkezett az Egyesült Államokból: az ottani állami iskolák mostantól már csak az elsősöknek tanítanak kézírást.

A hagyományos értékrendekhez ragaszkodó, ősi reflexeket és beidegződéseket követő europér ember ezen mélyen felháborodik, és mindenfélének elmondja az amcsikat, fennen hangoztatván, hogy íme egy újabb terület, amelyen a tengerentúliak kifordultak észből. A kézírás ugyanis nem csak az, ami, hanem a lélek és a jellem kifejeződése, de főleg a személyiség papírra kapirgált vetülése, hogy csak a lényegesebb paramétereket emlegessük. A kultúrában és az oktatásban munkálkodók egy emberként csapkodják az asztalt, hogy ez már tényleg több a soknál, mert ha leszokunk a kézírásról, emberi mivoltunkat veszítjük el, amitől már csak egyetlen aprócska lépés a gépek uralma.

Van is ebben valami, meg nincs is. A valami az, hogy a kézírás valóban ősi kapocs, amely visszavisz bennünket azokba az időkbe, amikor a fejlődés még nem trappolt ilyen fékeveszett iramban, mint mostanság. A régi korok embere kihegyezett libatollal, kényelmesen sercegtette a papirost, és közben megrágott – megrághatott – minden egyes szót és betűt. Ma már ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. Egy új keletű elmélet szerint az idő relativitása nemcsak a tömeg és a fénysebesség különös származéka, hanem a fejlődésé is. Minél bonyolultabb gépek és berendezések között vagyunk kénytelenek élni, annál kevésbé lesz időnk önmagunkra. Már a gépírás is valóságos áldás volt azoknak, akik munkájuk következtében rengeteget voltak kénytelenek körmölni, de mióta a számítógép billentyűzetét elég csak simogatni, ez a tevékenység becsatlakozott a természetesen egyszerű műveletek közé. Napjainkban az emberek döntő többsége – és ez alól a tanárok sem kivételek – egyáltalán nem ír kézzel, vagy csak a nevét firkantja oda, ahová kell.

Az amcsikat ebből a nézőpontból meg lehet érteni, mert vegyük például a tűzgyújtás képességét: nem vitás, hogy ennél aligha létezik nagyobb civilizációs áldás, mégsem tanítják az iskolákban azt, miként lehet két fadarabbal egy kupac száraz füvet lángra lobbantani. A fizikai önvédelem és a természet ellenséges erőinek gyors és magabiztos felismerése szintén kimarad az alapoktatásból, mert ezt is a minket körülvevő civilizációtól várjuk (befizetjük az adót és ennek fejében jogot formálunk arra, hogy a rendőrség megvédjen bennünket a bűnözőktől, a meteorológia pedig idejekorán figyelmeztessen a frontbetörésekre).

Amerika arra számít, hogy ezt a mostani, hi-tech alapú civilizációt semmilyen válság vagy katasztrófa sem fogja kibillenteni az egyensúlyából, tehát nem lesz szükségünk olyan ősi, elavult technikákra, mint amilyen a manuális tűzgyújtás meg a manuális kézírás. Ha igazuk van, és a fenntartható fejlődés mindezt valóban garantálja, akkor ne sírdogáljunk a kézírás képzeletbeli sírhantján, mert ha úgy hozza az élet, hogy írnunk kell, mindig lesz a kezünk ügyében olyan kütyü, amelyen ezt libatoll nélkül is kivitelezhetjük. Ám ha nem ez lesz a forgatókönyv, hanem egy csinos összeomlás, ami világméretű káoszt hagy maga után, gyaníthatóan nem marad időnk azon siránkozni, hogy annak idején miért nem tanultunk meg kézzel írni. Vagyis akár így lesz, akár úgy, a végeredmény az, hogy mindegy.