Sokan érezzük úgy, hogy tökéletes testi és szellemi összhangban vagyunk önmagunkkal. Nem fenyeget bennünket sem a leépülés, sem az elhülyülés, sem a politikai pálya iránti vonzalom – hogy az elmebajokat súlyosságuk szerint emlegessük. Mindennapi tevékenységeinket hiba nélkül ellátjuk, nem öntjük bele a fülünkbe a kávét, nem keverjük össze az édest a sóssal, a fontost a lényegtelennel, vagy ha mégis, ezt a világ előtt szemrebbenés nélkül letagadjuk.
De mindez csak illúzió, mert a leépülés egy gyorsvonat sebességével közeledik hozzánk. Ezt nemrégiben egy zárt körben működő tudóscsoport mutatta ki a tudományos életéről méltán híres Prigrevicában. A laborkörülmények között ténykedő csapat rájött, hogy az, amit mi a rutinműveletek magabiztosságának hiszünk, valójában az agy leépülésének jelzései. Miközben azt hisszük, mozdulataink a maguk változatos és összetett módján fejezik ki egyéniségünk és elmeállapotunk bonyolultságát, valójában ennek beszűkülése történik. A prigrevicai kutatók ugyanis forradalmi módon észrevették, hogy tevékenységeinket uniformizáltan egyforma, beidegződött mozdulatsorok kísérik. Ugyanazzal a kezünkkel mosunk fogat, keverjük mega kávét, húzzuk ki a fiókot, borotválkozunk, és így tovább. Az agyunk hozzászokik ehhez, és beáll abba a rutinos üzemmódba, amelynek folyományaként beszédmódunk, kifejezéstárunk és gondolatmenetünk motorikussá válik. Észre sem vesszük és ezek a láthatatlan, de nagyon is létező, személyre igazított szabályok átveszik fölöttünk a hatalmat, és menthetetlenül a hülyeség csapásvonalára állítanak bennünket.
A prigrevicai tudóscsoport ezért azt javasolja, próbáljunk meg kétkezesek lenni. Erőszakoljuk rá magunkat és ezzel együtt az agyunkat, hogy a járt út monotóniájától eltérve új mozdulatsorokkal tornázza, tunningolja és tréningezze önmagát. A legjobb módszer erre az, ha a megszokott, beidegződött tevékenységeinket nem azzal a kezünkkel végezzük el, amivel reflexből szoktunk, hanem a másikkal. Erőltessük rá magunkat arra, hogy amikor kézbe vesszük a kiskanalat, hogy megkavarjuk a kávét, vagy amikor letépjük a rollniról a vécépapírt, ne azzal a mancsunkkal tegyük ezt, amelyikkel jóesik, hanem az ügyetlenebbel. Eleinte az agyunk veszett lázadással fog tiltakozni ez ellen, mert kihívásként értelmezi az új helyzetet, de ez a fokozott igénybevétel hosszabb távon nagyban javítja majd szellemi kondíciónkat, és hozzásegít ahhoz, hogy ezen a téren is formában maradjunk.
A prigrevicai tudósok által fordított kéz terápia néven emlegetett eljárást egyelőre még csak kóstolgatja a pszichoanalitika, de bármennyi bennünk is a kétely, el kell ismerni, hogy ez a dolog a tudományos kánon elismerése nélkül is megér egy próbát. Kezdetnek az is elég lesz, ha két kézzel emeljük szánkhoz a kávéscsészét. A többi – beleértve a világmegváltó, forradalmi gondolatokat –, majd jön szépen, magától.
