Nyílt titok, hogy a könnyed, szórakoztató irodalmat a szakma nem veszi emberszámba. Ez neki maga a fertő, amely puszta létével is megbecsteleníti a komoly, elhivatott és nem leplezetten világmegváltó célokat dédelgető irodalmakat. Hát nem is tudom… Aki hosszabb-rövidebb szépírói múlttal, brahiból vagy más megfontolásból megpróbálkozott már egy laza krimi vagy kalandregény összehozásával, tapasztalatból tudja, mennyire nehéz az ilyesmi. Az ember azt hinné, hogy csak tolja a poénokat, egyiket a másik után, miközben ügyel arra, hogy ne terhelje túl metaforákkal a szövegét, és már el is érte a célját. Szép is lenne. A komoly, vagy pontosabban mogorva munkásságú írók könnyed kísérletei olyannyira csapnivalók, hogy önmaguk kiáltanak azért a szenvedésüket megkönnyítő tőrért, kötélért vagy éppenséggel ürmös pohárért, amelyet a szerző holmi féle gyilkossági ügy kapcsán beléjük plántált.
A könnyed, szórakoztató irodalomra – mondjuk ki – igenis, szükség van. Ezt bizonyos helyzetekben még maguk az akadémikusok is kénytelenek beismerni, például, ha kórházba kényszeríti őket az élet. Ilyenkor az akadémikus nem Az ólatin igeragozás gyakorlati kérdéseit tuszkolja be a pizsamáját és a papucsát rejtő kufferébe, hanem valami puhafedelűt. Talán éppen Vaszary János valamelyik művét, mert azokat az Isten is lazulásra teremtette.
Vaszary a múlt század harmincas éveinek közkedvelt színésze, színigazgatója, rendezője és színműírója volt, de hagyományos értelemben vett regényeket is jegyzett. Művei egyfajta sűrítményei azoknak a kabarétréfáknak, amelyeknek aranykora a két világháború közötti időszakra tehető. Vaszary mesteri módon bonyolítja a szálakat, miközben intrikát intrikára halmoz, és mindezt úgy adja elő, hogy nem bírjuk megállni nevetés nélkül. Egyik ilyen jellegzetes darabja, a Kaland a vörös hajú lánnyal (ha hinni lehet a Wikipédiának, 1990-ben, majdnem harminc évvel az író halála után jelent meg könyv alakban), tipikus kórházba való irodalom.
Bármennyire is könnyed irományról van szó, ez a regény nem vehető egy fejfedő alá az ún. olcsó ponyvával, amely már megjelenési módjában (dombornyomásos aranybetűk, legalább négy centis gerincvastagság stb.) is sérti a jó ízlést. A kaland a vörös hajú lánnyal valódi regény, és bár a szövegezése célratörően egyszerű, nem lehet ráfogni, hogy igénytelen is lenne.
A felütés egyszerűen szólva zseniális: a főhős rajong a vörös hajú nőkért, így amikor a pályaudvaron megpillant egy lángcsóvára hasonlító hajzatú teremtést, habozás nélkül a nyomába szegődik. Miként azt sejteni lehet, ez a meggondolatlanság bonyodalmak végeláthatatlan láncolatát hozza magával, amelyek részint folyamatos költekezésbe, részint a képtelenségnél is sokkal képtelenebb helyzetekbe taszigálják az elbeszélőt.
Van itt minden, ami békebeli és ami szem-szájnak ingere: sziklacsúcson terpeszkedő magányos kastély, őrült arisztokrata, piócatermészetű ügynök, féllábú matróz és egy kis kecske, akiből majdnem főszereplő válik. A történet lényege az „akit érek, azt ütök” elv: a kitolások és átverések keresztül-kasul hálózzák a szereplők közötti viszonyokat, és óhatatlanul is valami tragikus végkifejlet felé térítenek, ami – dacára annak, hogy a vak is látja: hamarosan vér fog folyni – borzongásunk ellenére is fokozza a derűnket. Bármilyen alattomosak is a szurka-piszkák, az olvasó teljesen biztos benne, hogy itt nem történhet valódi, véres gyilkosság, és ebben igaza is lesz, de a nem kis mértékben balek elbeszélő önként vállalt vesszőfutása egészen a záró mondatig tart. Vagy még utána is, ki tudja.
A Kaland a vörös hajú lánnyal a maga nemében egy remekmű, és mint ilyen, bátran ajánlható mindenféle korosztálynak. Aki pedig írói téren hasonló babérokra áhítozik, a siker receptjét is fölfedezheti benne. Ez pedig a következő: erőltetettségtől mentes, könnyed, de logikus történetvezetés, célra törő, szellemes párbeszédek és a két háború közötti, lehetőleg egzotikus helyszín. A többi majd jön magától.