A Mátrix óta a Wachowski testvérek képviselik a filmes világban a pillangó-effektust. Nincs ebben a galaktikában olyan humanoid, aki ne tudná miért: a Mátrix műfajt teremtett, aminek következtében minden Wachowski-produkció láncreakciószerű érdeklődést gerjeszt a sci-fi rajongók táborában.
A Mátrixban ennek a szerzőpárosnak úgymond kijött a lépés. Valóságos forradalmat vittek végbe a történetépítés a látvány és a mindezt egységbe kovácsoló filozófiai alap összedolgozásában. De az is igaz, hogy a Mátrix idejében a világ tele volt várakozással. Akkoriban kezdődött az internet térhódítása, és az olyan fogalmakkal, mint amilyen a virtuális valóság még csak ismerkedtünk.
Wachowskiék sötét víziót festettek arról a jövőről, amelyet az elszabadult és önálló értelemre kelt technológia nyújthat az emberiségnek. De nem csak ez okozta a Mátrix sikerét, hanem hogy lényegében mindnyájunknak voltak és ma is vannak ilyen félelmei. Ezt a sok aggodalmat, ilyen-olyan víziót csomagolta össze egy sajátos, döbbenetesen reálisnak tűnő mechanizmussá a Mátrix, és mint valami eszenciát kivonta belőle azt az üzenetet, amely még ma is újszerűen hat.
Mindezt csak azért mondtam el, hogy ha elnagyoltan is, de érzékeltessem az akkor és a most közötti különbségeket. Akkor, 1999-ben a Wachowski testvérek olyasmihez nyúltak, ami ezer szállal kötődött a világháló ismeretlen tartományaihoz, tehát mindenkit izgatott.
Tizenöt év telt el azóta és a Mátrix trilógiát a kereskedelmi televíziózás jócskán leamortizálta, elkoptatta. Talán Wachowskiék is erre gondoltak, amikor a Jupiter felemelkedése című alkotásukban vélték megtalálni a folytatást.
Nem kétséges, hogy sokat vártak tőle, mert ahogy a Mátrixban, itt is megteremtették az a hihetetlenül részletgazdag látványvilágot, amelytől leesik a néző álla. Ez a látványdinamika ugyanaz a zsizsegő, fárasztó, követhetetlen agyzsibbasztás, amely már a Transformers filmeket is nézhetetlenné tette. A filozófiai alap pedig nagyjából annyi, hogy az idő pénz. Az vessen magára – követ, bármit – akinek mindez valamilyen szintű intellektuális kihívást okoz.
De beszéljünk magáról a filmről: Jupiter Jones (Mila Kunis) egy átlagos mai lány, folyton a szebb jövőről álmodozik, ám csak wc-ket takarít. Semmi reménye, hogy változtathasson az életén, mígnem egy napon fordulat következik be: egy kórházi vizsgálat során érthetetlen módon el akarják tenni láb alól, de egy titokzatos, földöntúli képességekkel bíró idegen megmenti.
Innentől pokoli iramra gyorsulnak az események, amelyek során a világ is szó szerint kitágul. Kiderül, hogy nem csak a földön élnek emberek, hanem mindenütt az univerzumban. Egyfajta űberfajként uralnak teret, időt életet. Jupiter Jones ebbe a játszmába csöppen bele, és mint kiderül, egyáltalán nem mellékszereplőként.
Wachowskiék világteremtő képességét és igényességét ismerve ebből a pikszisből még bármi kikerekedhetne – akár a Mátrix méltó folytatása is –, de mindez csak hiú ábránd. A Jupiter felemelkedése nem több azoknál a látványelemekből összeturmixolt produkcióknál, amelyek a plázákban rossz lányokként kelletik magukat. A színészi játék minimális, és a sok zöld háttér miatt meglehetősen szenvedős. A fordulatok ugyan megvannak, ám ezek is csak a szokásos klisék, amelyek egy bizonyos életkor fölött inkább dühítik, mint szórakoztatják az embert.
A műfaj alaposabb ismerői arra is hamar rájönnek, hogy ennek az egésznek rengetegféle utóíze van. A már emlegetett Mátrix buké mellett megvan benne a Szárnyas fejvadász, A gyűrűk ura, de főleg a Star Wars, ami alapvetően nem lenne gond, ha ebből a rengeteg utánérzésből azért mégis kikerekedne valami sajátságos. Itt viszont még azt sem lehet egyértelműen eldönteni, hogy paródiáról vagy kozmológiai tézismoziról van szó. A legjobb rész – bár az sem eredeti – az, amikor a fizikai törvényekkel mint valami pöttyös strandlabdával dobálódzó hősök kénytelenek elviselni a kozmikus űrhivatal félelmetesen földhözragadt packázásait. Talán ezt a vonalat, a groteszk és az abszurd humorba ágyazott elegyét kellett volna kidomborítani, és most mindenki az új kultuszmoziról beszélne.
Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a Jupiter felemelkedése a maga módján menthetetlen, elvetélt próbálkozás és ebben a vonatkozásában még a Wachowski testvérek filmes karrierjét is veszélybe sodorhatja. De akit mindez nem érdekel, és nem is vágyik továbbgondolkodásra ösztönző, egyéniségformáló moziélményre, hanem csak egy kis popkornos, kólás időfarigcsálásra, a látvány kedvéért rááldozhat nagyjából 2 órát az életéből.
Jupiter felemelkedése (Jupiter Ascending) színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 125 perc, 2014 (16). Rendező: Lana Wachowski, Andy Wachowski; forgatókönyvíró: Andy Wachowski, Lana Wachowski
zeneszerző: Michael Giacchino; Szereplők: Mila Kunis (Jupiter Jones), Channing Tatum (Caine), Sean Bean (Stinger), Douglas Booth (Titus), Maria Doyle Kennedy (Aleksa), Eddie Redmayne (Balem), Vanessa Kirby (Katharine Dunlevy), Terry Gilliam, Doona Bae. Értékelés: 3
