Mifelénk azt szokták mondani, hogy aki nem seggelt még bele csupaszon egy halom csalánba, az ne vakarózzon, tehát én, aki mind a mai napig nem tartózkodtam zárt vendégként semelyik börtönben, ezzel kapcsolatban ne nagyon osszam az észt. Viszont a megszólalás ősi jogán úgy vélem, ez az egész, beleértve az igazság- és jogszolgáltatást, teljesen irányt tévesztett. Miközben a paraszti józan ész úgy véli, a nagy volumenű bűntettek – jelentős összegre kiterjedő csalások rablások, sikkasztások – arányosan súlyos börtönbüntetést érdemelnek, azt látjuk, hogy a százmilliókat és milliárdokat síbolók sorra megússzák a turpisságokat.
Biztosan az is közrejátszik ebben, hogy a börtönökben nincs elég hely, így a döntéshozók arra játszanak, hogy felszabaduljon egy-két cella, magyarán hely teremtődjön az újonnan érkezőknek. De hogy mindez relatív, az is bizonyítja, hogy azokat a szerencsétleneket, akik némi szárazkolbászért, röviditalért vagy egyéb fogyasztani valóért feltörnek egy boltot, villámgyorsan és több évre elítélik. Gondolni sem merek arra, hogy talán amiatt, mert őket nem sztárügyvédek védik, és a nagypolitika ernyője sem terebélyesedik föléjük őrző-védő árnyékot tartva.
Véleményem szerint ezt a rengeteg ellentmondást egyszerű lenne orvosolni. Csupán azt kéne törvénybe iktatni, hogy ha egy ügy összeáll, és bíróság elé tárható állapotba kerül, ne lehessen félbehagyni, elnapolni vagy egyéb módon szappanoperásítani. Ha egyszer a tárgyalás megkezdődik, nem fejeződhet be másként, mint ítélethozatallal, vagyis a felek – a bírót és a segédszemélyzetet is beleértve – nem mehetnek addig haza, amíg pontot nem tettek az ügy végére. Ha ez a pápaválasztás terén működik, nem értem, miért nem működhet a nagybani tolvajok, sikkasztók és gyilkosok esetében. Mindenki elmondaná azt, amiről úgy véli, hozzásegíthet az igazság feltárásához, majd jönne egy rövid kávészünet – a teremszolgák termoszból porcióznák ki a nedűt a jelenlévőknek –, aztán a bíró előrukkolna a farbával.
Mindehhez természetesen az is kellene, hogy korlátlan számú börtöncella álljon a rendelkezésre, amire megoldást jelenthetne az ún. privát börtönszolgálat bevezetése. Úgy képzelem el ezt, mint az Airbnb-t, amikor az ember kiadja a kecóját idegeneknek, csak ez esetben gyilkosokat és gigasikkasztókat kéne elszállásolni éspedig hosszú távra. A bérlő az állam lenne, és az ellátást is ő biztosítaná, mi pedig bérleti díjat kapnánk a folyószámlánkra, minden hónap ötödikén.
Akkora lehetőséget látok ebben, hogy szinte már meg is bántam ezt az írást. Az állam tán még arra is képes lesz, hogy álnokul lenyúlja az ötletemet, és a magáénak kiadva tárja a nyilvánosság elé. Még a börtönturizmus felvirágoztatása is szóba kerülhet, ami nemzetközi foglyok tömeges elszállásolását vonja maga után, hatalmas bevételekhez juttatva a magánszférát. Szinte már látom is, hogy kies szép hazánk egyetlen hatalmas böriként csábítja a potenciális rabokat, megadva nekik mindent, ami ezzel a specifikus életérzéssel és hozzá a kelet-európai hagyományok spéci fűszerével megadható.
Ettől már csak egy lépés az ún. „önbörtön” intézményének bevezetése, ami meg az sugalmazza, hogy mindenki maga gondosodjon az őt megillető büntetésről. Nincs ebben semmi ördögtől való, hiszen a módszer az egészségügyben – hozz magaddal kötszert, spriccnit és krisztírozó készüléket – már évtizedek óta remekül és megnyugtatóan működik.