Brkvics AlojzAmikor olcsóbb lett egy adott terméket valahol legyártani, majd szerteszét utaztatni, mint minden országban saját használatra készíteni, a líderek elhatározták, hogy rendet tesznek ebben a kérdésben. Szerveztek hát egy konferenciát, hogy meghatározzák és szétporciózzák a termékkvótákat.
Az esemény fontosságát mindenki azonnal megérezte, mert egyáltalán nem volt mindegy, hogy a jövőben ki, mire teheti rá a kezét. Nagyon sokan és erősen lobbiztak például az esernyőgyártás jogáért, de még többen az utcai cipőkért és viszonylag kevesen a repülőgép-anyahajókért. Mi, magyarok természetesen a legmagasabb szinten képviseltettük magunkat, de belátván, hogy nem nőhetünk az égig, az olyan slágertermékek kapcsán, mint amilyen a mobiltelefon vagy a szuperszonikus repülőgép, meg sem nyikkantunk. Fészkelődtünk viszont egy kicsit, amikor a fogpiszkáló készítésre terelődött a szó, de végül hagytuk, hogy ezt elvigyék a kelet szudániak.
Teljes erőből az élelmiszerek terítékre kerülésekor indultunk be, főleg amikor a kolbász került sorra. Ekkor minden energiánkat mozgósítottuk, mert úgy véltük, a világ kolbásztermelése csak magyar lehet. Megvolt hozzá a tradíciónk, és valahol az is biztató jelnek számított, hogy az eszperantó nyelvben már a magyarból átvett kolbaszo kifejezés fedte le ezt a finomságot. Mindez viszont egyáltalán nem jelentett garanciát a sikerre. Főként azért, mert a kolbászra többen is, közöttük olyan kolbásznagyhatalmak, mint amilyenek a németek, gátlástalanul rányomultak. Csakhamar öldöklő küzdelem alakult ki, ami alatt természetesen nem fizikai értelemben vett gyilkolászást kell érteni, hanem az érvek és ellenérvek tüzérségi párbaját.
A magyar küldöttség derekasan helytállva mindent megett azért, hogy a kolbász világgyártása hazánk birtokába kerüljön, ám végül elbukott. A kolbászkészítés világjogát ugyanis – népesebb szövetségesi hátterüknek köszönhetően – elhappolták előlünk az eszkimók.
