Bustenák DezmondRöviddel azután, hogy Jani János sikeresen lerázta az üldözőit, és egy kavicspattogtató driftelés után eltűnt a kukoricásban, Pilács Ödön birkahodályból átalakított főhadiszállásán megcsörrent a régi típusú, vonalas telefon. Az öreg betegesen rettegett a lehallgatástól, ezért kerülte a mobilt, meg az internetet. Levelezni is csak hagyományosan, papíron szokott, ráadásul vécépapíron, amit az olvasás után rögtön fel is használt.
Éppen eligazítást tartott az embereinek, akik úgy álltak előtte, mint kárhozott lelkek a Jóisten ítélőszéke előtt. Pilács Ödön lepöckölte a hamut a szivarjáról, és felvette a telefont:
– Pilács és Pilács szállítmányozás. Miben segíthetek? – mondta rutinosan. Természetesen volt titkárnője is, de Terike ebben a pillanatban Pesten tartózkodott, magánügyben. A bemutatkozás mindenesetre nem okozott gondot Pilács Ödönnek, ám utána jól érzékelhető döbbenet ült ki az arcára.
– Szevasz Janikám, hogy ityeg a fityeg? – mondta kényszeredetten. A humorizálás nem tartozott az erősségei közé, de most még az a kevés hajlam is lepergett róla, amivel rendelkezett.
– A fiam? Nem mondod! Mit csinált már megint? – kérdezte meglepetten.
Az olvasó ebből már kitalálhatja, hogy Jani János volt, akivel beszélgetett, de hogy pontosan milyen párbeszéd zajlott közöttük, azt lehallgató készülék hiányában nem tudhatjuk. Az öreg Pilács néha annyit mondott, hogy: „te is tudod, hogy ez lehetetlen”, vagy: „megértelek, de te is érts meg engem”, végül pedig: „ugye, tudod, hogy ez mit jelent?”.
Amikor letette a telefont, olyan súlyos csönd telepedett a hodályra, hogy kis híján mindenkit agyonnyomott.
– Hozzátok ide a fiamat! – rendelkezett.
Az emberek tüstént előkerítették Zolikát, aki a tőle megszokott stílusban, lezserül lépett az apja elé.
– Azt hallom, megint elkötöttél egy biciklit – mondta az apja.
– Csak egy rozoga Csepelt – legyintett Zolika.
– De volt rajta egy kutya is! – így az öreg.
– Egy kis korcs volt – pontosított Zolika. – Kit érdekel?
Az öreg pilács feltápászkodott az asztala mögül.
– Tudod kié volt az a kutya meg az a bicikli? – kérdezte vészjóslóan.
– Tudja a faszom – vonta meg a vállát Zolika. – És nem is érdekel.
– Pedig érdekelhetne!
– Ugyan miért?
– Mert az a tragacs meg az a dög Jani Jánosé volt, te vadbarom!
– Ki a pöcsöm az a Jani János? – nézett fel Zolika, mert már cigarettát tapogatott az asztalon szétszórt lomokban.
– Jani János a te rossz lelkiismereted, vagy ha úgy jobban tetszik, a feketeseggű kanördög!
– Nagy ívben leszarom – mondta Zolika.
Az apa kilépett az asztal mögül és megragadta a fiú vállát.
– Jani János a legjobb, legfélelmetesebb böllér, aki Ádám apánk óta a föld hátát taposta!
– Bocs főnök… – szólt közbe az egyik munkás – , de amióta megnősült visszaadta az ipart.
– Igen, visszaadta – bólintott az öreg – de, most az én agyalágyult fiam miatt ledarálták a kutyáját!
– Nagy ügy – legyintett Zolika. – Legalább nem kell etetnie.
– Jóvátételt követel, baszod! – kiabált az apa, hogy csak úgy zengett.
– Akkor adjunk neki egy korcsot a sintértelepről – mondta Zolika.
– Jani János nem egy korcsot akar, hanem tégedet! – rázta meg a fia vállát az öreg.
– Hogy érted ezt apa? – lepődött meg a fiú.
– Úgy, hogy ki akar miskárolni!
Zolika nem volt ügyes verekedő, de tudta, hogy az apja ezt nem hagyná annyiban. Volt vagy húsz munkása, de az is lehet, hogy negyven. Egy kis extra fizetésért bárkit beledöngöltek a silótakarmányba.
– Hát csak jöjjön! Akkorát kap az orrára, hogy megemlegeti! – heveskedett Zolika, ám az apja ismét megragadta a vállát.
– Egyszer a saját szememmel láttam, hogy ez az ember leszúrt három hízott disznót egyetlen ácsceruzával, és utána mindegyiket szétbontotta, karmonádlinak!
– Egyetlen ácsceruzával? – hitetlenkedett Zolika.
– Igen, azzal – mondta az öreg Pilács. – Azután tette ezt, hogy megbíztam egy lehetetlen feladattal. Azt mondtam neki, ha a Bókai farmon elintéz három kétszáz kilós kant, és fel is dolgozza mindegyiket, elfogadom a visszavonulását. Nem adtam neki semmilyen szerszámot, de ő talált az eresz alatt egy ottfelejtett ácsceruzát, és azzal mindent megoldott.
Az öreg szavai után zavart csend támadt.
– Akkor mit tegyünk, papa? – kérdezte Zolika rövid gondolkodás után. – Gondolom, nem akarod tálcán odaküldeni a tökeimet.
Az öreg Pilács ellökte magától a fiát, majd az ablakhoz lépett.
– Ha volna legalább egy unokám, biz’ isten megtenném – mondta.
– Van a farmunkon vágásra szánt disznó? – kérdezte kisvártatva.
– Van néhány – mondta az egyik munkás.
– Szedjétek őket össze!
– Mennyit főnök?
– Mindet.
– Az több, mint két tucat!
– Kevés lesz, de egy próbát megér. Nyerünk egy kis időt, és közben kitalálunk valamit.
– Aztán, hogy összetereltük, mit csináljunk a kondával, főnök?
– Küldjétek rá Jani János házára! De előtte itassátok le a hízókat pálinkával! Azt akarom, hogy olyan vadak legyenek, mint a borzas istennyila.
– Meglesz főnök.
– Én is menjek? – kérdezte Zolika.
– Eszedbe ne jusson – mondta az öreg Pilács. – Szedd össze a cókmókodat és tűnj el valahová! Mondjuk, utazz el a nénikédhez Csökönypusztára!
– De apuka, az a világ vége!
– Menj, és ne vitatkozz! – zárta le a beszélgetést az öreg. – Még beszélnem kell az ÁNTSZ-esekkel is.
– Mi a csudának?
– Fel fogom jelenteni Jani Jánost az EU-s szabályokat megkerülő illegális vágásért. Semmit nem fog érni, mert egy hurkatöltővel képes lesz szétverni egész Brüsszelt, de nincs más választásunk.
(folytatjuk)
