Bustenák DezmondJani János hamar belátta, hogy ezekkel a lóképű, fél- vagy egészalkoholista alakokkal nem megy semmire. Kért még egy felest Bücs Feritől, és nekiült gondolkodni.
Ha ez a gaztett, mármint a biciklilopás Pilács Zolikához köthető, akkor a jármű csak egy helyen lehet: a Gravics-féle hulladéklerakóban, ahol a nap huszonnégy órájában zúzták apró darabokra környékről – elsősorban cigányok keze által – odaszállított fémhulladékot.
A cigányokkal Jani János mindig megtalálta a közös hangot, nem egyszer közülük választott segédböllért, ha nagyobb volumenű vágásba fogott. Mesteri módon szúrtak, nem ittak többet az átlagosnál, és bár folyton noszogatni kellett őket, nem hagytak maguk után csontokat vagy egyéb hulladékot. Pilács Zolika viszont egy prosztó úrigyerek volt, mert a faterja, az öreg Pilács minden drága holmit megvett neki, ami menőnek számított, csak pénzt nem adott a kezébe. Így Zolika méregdrága Nike szandálban, Versace pulóverben és Paco Rabane mackónadrágban flangált, miközben füvet kunyerált a Kapatosban. Nagy füves volt ugyanis, de azt nem érte fel ésszel, hogy otthon, a virágoskertben néhány cserépben maga is termeszthetné ezt a csodálatos növényt. Arra viszont rájött, hogy a Gravics-féle hulladéklerakó minden fémdarabért fizet, ezért begyűjtött a környéken mindent, ami keményebb volt a száraz kutyaszarnál, hogy az így negkaparintott lemezek, vasrudak és alumínium bilik árából spanglikat vásárolhasson.
Jani János felhajtotta a kevertet, és intett Bücs Ferinek, hogy ezt is írja a többihez, aztán kiviharzott a Kapatosból.
Egészen kiváló, andalgásra termett idő jellemezte a környéket, ami tovább növelte hősünk elkeseredettségét. Eszébe jutott, mennyit lógtak a mostanihoz hasonló időkben Lakatos Jenniferrel a templomkertben, vagy a Kerékgyártó György utcán a kirakatokat nézegetve. Megálltak a rőfösbolt előtt, amelynek üvegkalitkájában egy múlt századi próbababa hirdette a kereskedői feledékenységet, aztán továbbmentek az Antal vegyeskereskedéshez, ahol bezzeg tobzódott a változatosság. Ez a létesítmény ugyanis kínai tulajdonban volt, tehát a mozdonykerék pumpától a gőzhajó lőcsig mindent árult. A boltos valódi nevét senki sem tudta, de az üzletet Antal Pál susztertől vette meg, és takarékossági okokból nem cserélte ki rajta a cégtáblát. A harmadik üzlet a Mihálcsik-féle könyvkereskedés volt, ahová a környék elitje járogatott. Elücsörögtek a könyvek között, üzleteket beszéltek meg, vagy csereberélték a táskában rejtegetett csempészárut, és mindezt James Joyce, Ernest Hemingway vagy éppenséggel Kondrácsek Rajmund árnyékában. Jani János ide soha nem tette be a lábát. Irtózott ettől a sötét, misztikus helytől, és ezt a rossz érzését az sem tudta eloszlatni, hogy a Mihálcsik könyvesbolt egyáltalán nem volt sötét. Talán a zene vetette vissza, talán az ott felszolgált tea illata – Jani János nem tudta megmondani, de azt nem titkolta, hogy a dzsessz az, amitől legszívesebben a falnak menne.
Úgy lépkedett el a bolt előtt, mint az alvajáró. Mereven az utat nézte, nem is pislogott, és nem is nagyon vett levegőt. Különösebb mértékben nem is volt erre szüksége, mert az utca vége egybeesett a falu szélével és ott volt a bontó. Jani János félretolta az öreg portást, aki bátortalan kísérletet tett arra, hogy megkérdezze: venni vagy eladni jött, és a rá jellemző határozottsággal benyitott Gravics Toljaga irodájába, amit a tulaj egy ócska konténerben rendezett be.
– Van nálatok valami, ami az enyém – mondta vészjóslóan.
Gravics éppen szalonnázott az előtte kiterített Nemzeti Sporton. Amíg evett, lazán böngészgette az NB 1-es eredményeket. Nagy Vasas drukker volt, így nem sok öröme lakozott ebben a tevékenységben.
– A bicajomért jöttem! – folytatta Jani János.
Gravics tudta, kivel áll, azaz ül szemben. Jani Jánossal nem lehet lacafacázni, mert olyasmire is képes, amire más nem igen.
– A Csepelre gondolsz?
– Arra.
– Attól tartok, a fiúk már bezúzták – mondta a telep gazdája, és a jobb keze fejével megtörölte a száját. – Bocsánat Janesz, az üzlet az üzlet.
Nem volt rosszban a böllérrel, sőt, amikor hősünk még aktív volt különféle láncok, kampók és disznóemelő álványok kerültek tőle Jani Jánoshoz, és ő ezeknek mind hasznát vette. De most megfeszült közöttük a viszony.
– Bedarálták vagy csak készülnek rá? – kérdezte a böllér vészjóslóan.
– Ismered a fiúkat – mondta Gravics. – Lassúak, mint a tetű. Elvégre pakisztániak.
Jani János éppen eleget hallott. Mint a sárkány kirongyolt az irodából, és egy nagy ócskavashalmot megkerülve a zúzóhoz sietett. Ez egy fészer alatt állt, és olyan volt, mint egy steampunk monstrum. Zúgott, kelepelt, miközben füstöt, gőzt és olajat spriccelt magából. Egy útszélen hagyott kocsironcsot is gond nélkül prézli nagyságú morzsákra darált, nemhogy egy biciklit.
A két pakisztáni éppen az ő imádott Csepelét készült behajítani a förtelmes garatba, amikor rájuk kiáltott:
– Ácsi! Az anyátok füstös seggű úristenit!
A pakisztániak nem értették, mit akar tőlük ez a vaddisznó, de megálltak. Sajnos éppen úgy, hogy a pórázon lógó Csomika – hiába rúgott és kapálózott a kis szerencsétlen – már belelógott a garatba. Csak egy apró nyikkanás volt, és a póráz máris szabadon himbálózott. Csomika eltűnt, megsemmisült, mintha soha nem is létezett volna.
– Neeee! – üvöltötte Jani János és teátrálisan térdre rogyott. Ez a kutya volt, ami még mindig hozzákötötte Jenniferhez, és most vége. Legszívesebben a két pakisztánit is utánalökte volna a garatba, de tudta, hogy azok nem tehetnek semmiről, mert csak a munkájukat végzik, ráadásul az ő kultúrájukban a kutya csak fogyószeszköz. Talán nem is tudnak különbséget tenni a szerves és a szervetlen hulladék között.
Nem tehetett mást, a bosszú véres mezejére kellett lépnie. Megragadta hát a Csepeljét, megcirógatta a kormányát, az ülését, majd rápattant, és lendületesen végigcikázott vele a hulladékdombok között.
– Héé! Azért a tragacsért én kétezret fizettem! – kiabált ki az ablakból Gravics, majd miután látta, hogy ez a dolog Jani Jánost egyáltalán nem hatja meg, intett az alkalmazottainak, hogy szedjék le a böllért a kerékpárról.
A telep munkásai: egytől egyig feketén foglalkoztatott pakisztáni, Sri-Lanka-i, meg afganisztáni munkaerő, azonnal Jani János után vetették magukat. Volt aki egy sebtében fölkapott, bontáskész biciklire ugrott, mások Simson motorokra, de olyan is akadt, aki egy leselejtezett Bjelorus traktort röffentett be egy szeggel. Perceken keresztül kergették hősünket, de ő átugratott a dombokon, kettészelte az olajos pocsolyákat és mindezt úgy, hogy a Csepelen nem is volt váltó. A pakisztáni, Sri-Lanka-i meg afgán munkások bár ügyesen tekerték a pedált vagy huzigálták a Simsonok bowdenjét, végül mind elhasaltak, és jajgatva, vagy a saját nyelvükön átkozódva kívántak minden rosszat annak az ügynöknek, aki idehozta őket erre a szar helyre. Egyedül a trakrorral gyűlt meg a Jani János baja, mert az kilencedik sebességben úgy szétrúgott minden elébe kerülő akadályt, mint tyúk a töreket, de végül egy ügyes oldalmanőverrel hősünk ezt a gépet ügyesen rávezette az idodakonténerre. Mivel a traktoron a fék nem működött – már előzőleg leszerelték róla a réz fékolajcsöveket –, úgy vágódott bele a konténerbe, mint egy üstökös. Gravicsnak az utolsó pillanatban sikerült félreugrania, de az egész hivatala odalett, az éppen megkezdett szalonnát is beleértve.
– Ezért még megbaszom a jó édes anyádat! – rázta az öklét a gyorsan távolodó böllér után, aki ezt meg sem hallotta. Az járt az eszében, hogy Csomikáért minimum ki fogja herélni Pilács Zolikát. És ezt meg kellett mondani az öreg Pilácsnak is.
Ezt kívánta tőle a betyárbecsület.
(folytatjuk)
