Nem éppen új jelenség, hogy az elhunytak profilja tovább él a Facebookon. Mint valami örökösre váró, digitális hagyaték, az adathalom ott felejtődik a neten, így azok a modulok, amelyek minden közösségi aktivitásunkat figyelik, az egész ismerőshálózatnak szétküldhetik a szabadon hozzáférhető születésnapi dátumokat.
Nemrég én is beleszaladtam ebbe a részben morbid, részben elszomorító jelenségbe: találtam egy posztot, amely egy rég halott magyar irodalmár profiloldalára vezetett. Mivel a Facebook az egész hálózatban szétszórta, hogy szegény megboldogultnak születésnapja van, a jónép pillanatokon belül teleposztolta az egyébként kísérteties eseménytelensége burkolózó oldalt giccses jókívánságokkal.
Nem bírtam ki, hogy ne tegyem szóvá bosszúságomat a posztok alatt, és bár nem vártam rá semmilyen reakciót, kis idő múlva megjelent egy hozzászólás: valaki közönyös szenvtelenséggel tudatta, hogy akinek születésnapját a gép kidobja, annak ő azonnal küldi a gratulációt. Szégyenkezésnek halvány jelét sem fedeztem föl az üzenetében, és őszintén szólva nem is volt rá oka, mert csak a közösségi médiában meghonosodott udvariassági formulát követte: ha megkapjuk a jelzést, pavlovi reflexsszel kell rá reagálnunk. Az a körülmény, hogy a címzettek közül valaki időközben az elhunytak mezejére költözik, magánügy, és mint ilyen, mellékes. Az a fonos, hogy menjen a poszt, szaporodjon a lájk, és minél nagyobb szám díszelegjen az ismerőseinket nyilvántartó rubrikában.
Egyébként a lájk elemzése is megérne egy misét: azt hihetnénk, mindenki arra játszik, hogy minél többet kasszírozzon belőle, de legalább ennyire fontos osztogatni is, mert ez a bizonyítéka annak, hogy a közösségi médiában pergősek és partiképesek vagyunk. Úgy is lehet mondani, hogy ez a valami a felületesség és az automatizmus közös többszöröse. Imaginárius egységként kering körülöttünk, akár az atommag körül az elektron, egyben tartva ezt a fura, valójában nem is létező képződményt, amit a Facebook gerjeszt maga köré.
A leghátborzongatóbb mégis az, ahogy ebben a mesterkélt világban a nemléthez viszonyulunk. Olyan esetről is tudok, amikor egy tragikusan elhunyt fiatal fiú facebookos emlékoldalán kívántak boldog születésnapot az odacsatlakozók. Nem tudom, és tán nem is lehet ezt másként magyarázni, mint hogy ez is bizonyíték arra nézvést, hogy a közösségi média egyfajta modern, személytelen hipnózis. Anélkül, hogy észrevennénk, szép lassan kiiktatja belőlünk azt a fajta kíváncsiságot, amit régebben akkor éreztünk, ha belenézhettünk valakinek a szemébe.
Az ismerősség fogalma is kificamodott. Régebbem, amikor az ilyesmihez még kézfogás és tartalmas kocsmai beszélgetés is kellett, senkinek sem jutott eszébe erről nyilvántartást készíteni. Ismerőseink fizikailag is közel álltak hozzánk, néha annyira, hogy még a leheletüket is éreztük. Ma már ez nem szempont. Azon csodálkozom, hogy még nem jutott eszébe senkinek az ismerősséget, mint valami feltöltő kártyás beszélgetési, kapcsolattartási lehetőséget, csomagban árulni. Aki vesz egy pakkot, bizonyos összegért kap, mondjuk, pár ezer facebookos ismerőst. A készletben alapvetően létező személyek volnának, de ha becsúszna közéjük egy-két virtuális, vagy ne adj’ isten halott, az sem okozna galibát. A hozzánk kapcsolódók nagy száma jól mutatna a profil oldalunkon, és ha valaki esetleg megjegyezné, hogy ennek van annak úgy is küldtünk szülinapi boldogságüzit, hogy az illető már egy magasabb fokú virtualitásban posztol, hát istenem: az vesse ránk az első követ, aki nem járt még így, vagy nem fog így járni.
A jövő és a közösségi média útjai kifürkészhetetlenek.