Majoros SándorA könyvek világában most éppen háború zajlik: a hagyományos, papírból készült kötetek valóságos élethalálharcot vívnak az e-book olvasók kínálta irdatlan mennyiségű elektronikus kiadvány ellen, és bár ebben a küzdelemben a sokunknak oly kedves régi könyvek vesztésre állnak, néha azért fölbukkant egy-egy kósza reménysugár. A mennyiséggel és az olcsósággal a papír alapú könyvek nem konkurálhatnak, de vagy egy hatalmas előnyük a szupermodern, elektronikus kütyükkel szemben: egy antikvárium polcait böngészve néha olyan különlegességek is a szemünk elé kerülhetnek, amelyek a digitális világ útvesztőiben észrevehetetlenek. Ki és milyen módszerekkel találhatna rá például a XIX. században élt Ilja Csavcsavadze Az özvegy című kisregényére? Az e-könyv kínálatban ilyen véletlenre egyszerűen nincs lehetőség, mert ha egy címszót nem pontosan és tudatosan keresünk, teljesen esélytelen, hogy fölbukkanjon előttünk.
Az özvegy a mai olvasó számára tökéletesen ismeretlen Csavcsavadze egyik kései munkája, és talán nem is a legjelentősebb, bár ezt csak tippelni tudom. A szerző életrajzáról könnyű tájékozódni a neten, így az sem maradhat rejtve, hogy Csavcsavadzét a cár titkosrendőrsége tette el láb alól, miután nemkívánatos személy lett belőle. Akkoriban még eddig ért a sajtó- és szólásszabadság. Az özvegy fülszövegéből azt is sejteni lehet, hogy mi volt a baj vele: fáradhatatlanul hirdette, hogy a jövő a kétkezi dolgozóké, ami úgy száz évvel később tisztes megélhetést teremtett volna neki, de mert az 1800-as évek második felében a Szovjetunió még álomnak is merész lett volna, Csavcsavadze végzete beteljesedett.
Mindebből az özvegy felvezető részében még semmi sem derül ki, sőt, a regény itt még kifejezetten érdekes. Aki rászánja magát az olvasására, ezen a ponton még úgy markolássza a kicsiny, de elegáns kötetet – 1987-ben adta ki az Európa Könyvkiadó, ára 28 forint volt –, mint egy padlászugból előkapart értékes kincset. A címszereplő, Otaraant-kvrivi igen érdekes karakter. Szorgalmas és pedáns, de úgy vág a nyelve, mint az élesre köszörült szablya. Félnek is tőle rendesen, pedig nem lehet ráfogni, hogy egy gonosz hárpia: vándor koldust nem enged tovább úgy, hogy ne adna neki alamizsnát, de a falu szegényeivel is rendszeresen jótékonykodik. Más kérdés, hogy az adományokat mindig megtoldja egy aprehendáló szóözönnel is, amitől a megsegítettek furcsa, ambivalens állapotba kerülnek. A regény ebben a szakaszában éppen olyan erős és hiteles, mint Otaraant-kvrivi önmagában, de mielőtt még elfogna bennünket a bizonytalanság érzése, hogy egy ilyen kaliberű, a jellemábrázolás terén mesteri kvalitásokat villogtató író vajon miért került a rá arra a bizonyos cári listára, megjelenik az első gyanús jelzés. Az özvegynek van egy fia, Georgij, aki a félelem és gáncs nélküli lovagok parasztos környezetbe ültetett megtestesítője. Georgij olyan becsületes és szorgalmas, hogy mellette az átlagosak is elvetemült semmirekellőknek tűnnek. Az égvilágon mindenhez ért, és ezt a szerteágazó tudását nem is takargatja. Olyan ő, mint egy erdőkön, mezőkön, kaszálókon járőröző korai Tenkes kapitánya: ha valahol valamilyen rendellenességet, lustaságot vagy mulasztás érzékel, azonnal odacsap. Sokszor a szó szoros értelmében is.
De ezt a szérűk hősét egy napon ugyanolyan hétköznapi módon lebirkózza a szerelem érzése, mint a nála százszorta hitványabbakat, és hogy a baj teljes legyen: egy olyan lányba zúg bele, aki származás tekintetében magasabban áll fölötte, mint a Kaukázus teteje. A még ekkor is józanul gondolkodó Georgij úgy véli, ha elszegődik béresnek abba az udvarházba, ahol Keszo, a szerelme az egyik tulajdonos, eléri azt, amit ebben a kiszolgáltatott társadalmi helyzetében elérhet. Így is tesz, és mert az új környezetében ugyanolyan maximalista módon gürizik, ahogy az anyja házánál, hamar tekintélyt vív ki magának. A ház iskolázott urai szinte naponta szembesülnek azzal a ténnyel, hogy Georgij sokkal jobban ismeri a világot, mint ők, akik a gazdálkodás fortélyait könyvekből próbálták elsajátítani. Itt már erősen propagandisztikus íze van a dolognak, de amikor Csavcsavadze egy halálos balesettel letudja Georgijt, az egész már nem több korai marxista pamfletnél. Keszo és a bátyja Georgij halála után hosszan filozofálnak azon, ami miatt ez a könyv megíródott, mármint hogy az ő izolált, arisztokrata világuknak hamarosan befellegzik, mert az ilyen, Georgijhoz hasonló, becsületes kétkezi munkás-parasztembereké a jövő. Nagyobbat nem is tévedhettek volna.
Nagy kár ezért az elfuserált regényért, mert az elején még minden lehetőség megvolt ahhoz, hogy egy feszítően érdekes korrajz alakuljon ki belőle. De ezt a lehetőséget Csavcsavadze rideg számítással és legalább annyira durván eljátszotta, mert ahelyett, hogy megmaradt volna az özvegy és környezete viszonyának feltárásánál – ez még ma is érdekes olvasmány lehetne – ezt a minden porcikájában hamis, és a végén gyalázatosan elnagyolt történetet arra használta fel, hogy politikai nézeteit továbbadja azoknak, akik az ő korában erre a hangra vártak. A csúnyán elbaltázott befejezés már önmagában is casus belli, de Csavcsavadze ezért talán még nem szolgált volna rá arra a neki szánt pisztolygolyóra, viszont ez a fajta politikai nyomulás az irodalomban már akkora bűn, hogy túllépi a műfaj kereteit. Mindezt szem előtt tartva érdemes csak megpróbálkozni a regény olvasásával.
