Hungary Cumi

2015.10.16.
Olvasták: 864

Erőteljesen röhög a vakbelem, miután megtudtam, hogy a fröccsöt fölvették – vagy fölvenni készülnek, eben guba – a hungaricumok közé. Nem valami spéci világszabadalmat, például olyat, mint az íreknek a whiskey vagy a Guinness sör, hanem egy eljárást, amelynek során szódavizet sprickolunk fél pohár száraz vinkóba.

Minden izmos, öntudatos népnek van valamilyen cumija, amire büszke, és amivel a világ bármely szegletében azonosíthatja magát. Nekünk sokáig Puskás Öcsi volt az etalon, mert állítólag mindenütt ismerték és szerették, ezért ha egy fáradt utazó betévedt, mondjuk, a franciaországi Aubagne-ban egy kiskocsmába, és francia tudással nem rendelkezvén angolul próbált gagyogni a helyiekkel, a meg nem értés és a közömbösség áthidalása céljából elég volt bevetnie Öcsi bácsi nevét. Onnét tudom ezt ilyen részletesen, mert leteszteltem a dolgot. Éppen Aubagne-ban, és éppen a leírt módon. Nem működött. A nagyon kedves, nagyon barátságos helyieknek fogalmuk sem volt, mi az a Puskás, és mi az, hogy Hongrie.

És most bepróbálkozunk a fröccsel. Valószínűleg azért, mert országhatárokon belül gyengéd érzelmeket táplálunk iránta, és mert nincs jobb, jellegzetesebb – magyarabb – termékünk. A makói hagyma már régóta Kínában terem, a kalocsai paprikát pedig kenterbe veri a balkáni import. Marad ez a savanykás, olcsó és egyszerű itóka, ami eredetileg sem azért jöhetett létre, mert ezt kívánta a közakarat, hanem mert ezzel a metódussal költségtakarékosabbá vált a borozgatás. Nem beszélve arról, hogy egészen másként veszi ki magát, ha az ember kifejezetten kéri a borocskája felhígítását, mint amikor ezt a csapos volontőr módon, falmelléki vízzel végzi.

Ezzel szemben a szikvíz igenis hungaricum. Főleg az a régi, vastagüveges, fémcsapos fajta, amelyet izzadt vállú, nejlonkötényes szódás rakolt föl az arra rendszeresített szállító alkalmatosságra. Szintúgy hungaricum a míves, cizellált káromkodás is, amelynek ezek a bizonyos szódáslegények bőségesen a birtokában voltak. De ha már itt tartunk, nem hanyagolhatjuk el a „mint szódás a lovát” hasonlatot sem, amely ismételten rámutat népi hagyományaink atavisztikusan ősi kapcsolódására ahhoz a korszakhoz, amikor még valóban lovas népnek számítottunk, és szóda nélkül ittuk a bort.

Sokáig lehetne még ragozgatni ezt a témát, be lehetne például venni azt is, hogy a csapnivalóan gyatra labdarúgásunk is hungaricum, mert erről az összetéveszthetetlen vonásunkról bizony jól ismer bennünket a világ. Az is kezd hungaricummá válni, hogy minél több pénzt feccölünk bele az élsportunkba, az annál életlenebbé válik, nem beszélve a magyar filmek egysíkúságáról, és arról, hogy a művészetünkből, irodalmunkból csupáncsak egy téma képes átkecmeregni magát a nemzetközi ismertség határán. Nem mondom meg, mi ez a téma, úgyis kitalálják. Ehelyett inkább kislattyogok a konyhába és megnézem, hátha van még a hűtőben elég alkatrész ahhoz, hogy legyárthassak magamnak egy hosszú lépésű házmesternek is becézett hungaricumot.

Jablanek Tipold

Fiatal, ambiciózus zsurnaliszta.

Ne hagyja ki ezt sem: