Majoros SándorA Nobel-díjas John Steinbeck hajdani nimbusza ma már megfakult, pedig húsz-harminc évvel ezelőtt az Édentől keletre szerzőjét még a legnagyobb nyugati írók között emlegettük. Aztán jött a rendszerváltás és vele a vadkapitalizmus, Steinbeckről pedig kiderült, hogy balos beállítású volt, ami a 90-es évek elején nem számított túl jó ajánlólevélnek. Érdekes, hogy ez az előítélet, mármint, hogy a hajdani balos írók – természetesen a szovjeteket is idesorolnám – pusztán, mert abban a korban éltek és alkottak, amelyikbe belekényszerítette őket a történelem, többé-kevésbé a levitézlett rendszer kiszolgálói voltak, ma is szilárdan tartja magát. Az egykorvolt szovjet irodalom például ma már senki sem érdekel, a balos nyugatiak pedig – Steinbecktől a nála jóval radikálisabb Camus-ig – gyakorlatilag a feledés mocsarába süllyedtek. Talán fölösleges bizonygatni, hogy mindez annak az öntelt és elvakult gondolkodásnak a következménye, ami a kultúrát a fogyasztható áruk polcára száműzte. Camus és Steinbeck ezen a stelázsin csupán régi, lejárt szavatosságú konzervdobozok, amelyeken érdektelenül fakólkodik a megsárgult címke.
Lehet, hogy első hallásra erőltetettnek tűnik, hogy mindez egy vadonatúj, korszerű technikával készült animációs film kapcsán jutott eszembe, de nem tehetek róla: a Hotel Transylvania nekem egy régi és nem is túlságosan jelentős Steinbeck művet, a Kedves csirkefogókat idézi. Ez a regény olyan alakok ügyes-bajos dolgairól szól, akik bizonyos nézőpontból semmirekellők, bizonyos nézőpontból pedig gennyes kelések a társadalom potrohos testén. Csupa dologkerülő, alkoholista alak, akik különféle stiklikkel cselezik ki a rend- és erkölcsőröket, ezért ha egy tisztes polgári lakás enretiőrjéből nézünk ki rájuk, vagy ha ők kukucskálnak be oda, kifejezetten szörnyetegszerű látványt nyújtanak.
Valami ilyesmi derül ki a Hotel Transylvániából is, mert itt meg az a furcsaság jelentkezik, hogy a rémmesékből és horrorokból ismert borzasztó küllemű, gusztustalan képződmények köszönő viszonyban sincsenek a gonoszsággal. Drakula grófról még az is kiderül, hogy egy gondoskodó apuka, aki egyedül neveli a kislányát. Ha valakinek ez a sokk nem lenne elég, vagy úgy gondolná, egy ilyen rajzfilm elé azért mégsem ültetné oda a kiskorú csemetéjét, nem árt ha tudja, hogy a mellékszereplők – Frankenstein, a Vérfarkas a Nagyláb stb. – egytől egyig kedves csirkefogók. A leggonoszabb közöttük a szakács Quasimodo, de ő is csak azért, mert ember létére megrögzötten emberellenes, és ezt akár gerinctelenségnek is lehet nevezni.
Aki szűzies tudatlansággal szeretné megtekinteni a filmet, ugorja át ezt a bekezdést, mert az alábbiakban röviden összefoglalom (szaknyelven: szpoilerezem) a cselekményt. A történet javarészt Drakula gróf luxusszállóvá alakított rezidenciájában bonyolódik, ahová csak úgy özönlik a sok elfuserált rémlény. Az emberek fertelmes és visszataszító világától elzártan itt nyugodt körülmények között gyűjthetnek erőt a soron következő ijesztgetésekre, de a Drakula lányka születésnapi buliján beüt a krach, mert egy valódi ember is közéjük keveredik. Egy turistafiúról van szó, aki azonnal kölcsönös szimpátiába bonyolódik a Drakula csemetével. A papa ezt természetesen nem nézi jó szemmel, de mivel nem igaz az a mítosz, hogy ő és a fajtája embervérrel táplálkozik – a művér az igazi –, és mert egyébként sem egy agresszív alkat, a botrányt elkerülendő inkább Frankenstein ivadéknak álcázza a fiút. A srác hamar túljut azon a kezdeti sokkon, amit a szörnyek látványa és nem mindennapi viselkedése vált ki belőle, és fergeteges bulit celebrál az egyébként eléggé álmatagon folydogáló Drakula szülinapból.
Hotel Transylvania – színes, magyarul beszélő, amerikai animációs film, 91 perc, 2012. , Rendező: Genndy Tartakovsky. Szinkronhang: Csőre Gábor (Drakula magyar hangja), Gulás Fanni (Mavis magyar hangja), Epres Attila (Wayne magyar hangja), Széles László (Frank / Frankenstein magyar hangja), Rajkai Zoltán (Griffin – a láthatatlan ember magyar hangja), Berkes Bence (Jonatán hangja).
Ahogy azt Ferenc Jóska bátyánk mondaná: minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve, de a gonosz Quasimodo nem nyughat: emberdetektáló patkányával kiszimatoltatja, hogy egy valódi humanoid férkőzött közéjük, és dacára annak, hogy Drakula apuka minden eszközzel megpróbálja ebben megakadályozni, addig mesterkedik, amíg le nem buktatja a fiút. A srác ekkor már az egész szörnytársaságot kedveli, és úgy találja, mindenkinek az lesz a legjobb, ha egy kegyes hazugsággal a lehető leggyorsabban lelép a színről, de a Drakula lány ebbe nem törődik bele olyan könnyen. Látva ezt az érzelmi vergődést, Drakula apuka is meggondolja magát, meg hát a kötelező happy end érdekében is muszáj bizonyos lépéseket tenni, ezért a legszűkebb baráti köréhez tartozó szörnyeket mozgósítva a fiú után ered, hogy jóvátegye azt, ami jóvátehető. Mindez azt jelenti, hogy be kell merészkedniük az emberek rémisztő világába, ráadásul fényes nappal. Meglepetésükre kiderül, hogy az emberek éppen szörnyfesztivált tartanak, de ettől eltekintve sem utálják a torz, természetfeletti kreatúrákat, sőt kifejezetten segítőkészek és kedvesek. A szörnyvilág kedves csibészsége így szerencsésen ötvöződik a normális gondolkodású emberek gyermekien idealizált világával.
A végső poént nem lövöm le, mert ez a movie megérdemli, hogy saját szemükkel is megtekintsék. A szörnyetegekhez kapcsolódó klisékből gyártott poénok, és a tökéletes látványvilág remek családi szórakozást kínál. Természetesen főként 18 évnél fiatalabb egyedeknek javallott, de garantált, hogy a felnőttek sem fognak tőle belepusztulni az unalomba (azt úgyse merem javasolni, hogy olvassák el Steinbecktől a Kedves csirkefogókat), kivéve, ha a sznobéria jobban feszíti őket, mint egy kiadós adag töltött káposzta után a szelek. De ezért csak magukat okolhatják.
