Majoros Sándor
A múlt század legboldogabb időszakának mondható hetvenes években – hosszan lehetne bizonygatni, miért ez volt a legkellemesebb évtized – látott napvilágot Magyarországon Stanislaw Lem sci-fi mesegyűjteménye, a Kiberiáda. A lengyel géniusz egy az egyben átvette a középkori mesemondás narratíváját, de a szöveg csupán vakolóanyaga volt annak az akkoriban frissnek és érdekesnek mutatkozó tudományos tündérvilágnak, amely a 20. század közepén még komoly kultúrateremtő erővel bíró science fiction paródiája lett.
Ma is jól emlékszem, hogy amikor középiskolás koromban – vérmes sci-fi rajongóként – rátaláltam erre a kötetre, nem bírtam ki, hogy ne röhörésszek hangosan Lem határtalan fantáziába ágyazott nyelvi leleményességén. Az utóbbi azért a fordító, Murányi Beatrix kiválóságát is dicséri, de az ember középiskolás fejjel még nem foglalkozik olyan könyvészeti metaadatokkal, mint a fordító személye. Most már viszont tudom, hogy Murányi Beatrix nélkül a Kiberiáda sosem vált volna fogalommá. A kérdés izgalmasabb része innentől az, hogy vajon ez a tét nélküli játszadozás, ami már akkor detronizálta a tudományt, amikor az emberiség még javában tőle várta a megváltást, szóval a kérdés az, hogy a Kiberiáda olvasható-e még ma is, és ha igen, miért nem – ahogy Karinthy mondaná.
Nem vitatható el, hogy a Kiberiáda keletkezése óta nagy utat tett meg a tudomány. Azokban a trapéznacis, testre tapadó inges, magas sarkú cipős időkben logarléccel számoltunk, ami ma már a kőbalta mellett porosodik a múzeumban. A sci-fi is rég lemászott arról a piedesztálról, ahová az emberiség a hatvanas években fölemelte, és olcsó csepűrágóként, ijesztgetésből próbál megélni. A Kiberiáda ebben a közegben valahogy úgy fest, mint egy eredeti Shakespeare kézirat a tabletgép kijelzőjén.
Különös anomália ebben a dologban, hogy a Kiberiáda ilyen sok hatás és változás után még mindig működik. Mint valami homokkal betemetett, régi, mechanikus szerkezet, ha kissé recsegve is, de végiggörgeti azt a lyukkártyával rögzített programot, amelyre annak idején beállították. Lem idejében még nem létezett virtuális tér, és az információ szabad áramlására még a legnagyobb elmék sem gondoltak, de a saját univerzumukban értelmes lényekként működő robotok világa a maga módján ma is éppen annyira hiteles, mint a Tolkien-féle Középfölde. Nem tagadom, hogy mindehhez azért kell egy adag nosztalgia is, hogy az olvasónak pl. eszébe jusson az a kellemes nyári délután, amikor a kertvégi árnyékszék légyzömmögéses magányában az Öngerjesztő Erget olvasta, de ettől elrugaszkodottabb szempontok is léteznek.
Az Írómúzeum számára kipécézett sztori önmagában nem képvisel semmilyen különlegességet: hagyományos mesebeli próbatételről van szó, amelynek során a robotvilágra romlást hozó sápatag legyőzésére jelentkezők sorra elbuknak, ám a kivárásra és türelemre játszó Öngerjesztő Erg sikert arat. Ő az a szegénylegény, akinek nincs sem ereje, sem hatalma, csak furfangja, amit akkor és ott vet be, amikor arra szükség van. A sápatag egyébként Lem terminológiájában az ember alteregója: dölyfös, nagyképű és nem utolsó sorban gátlástalan biológiai lény, örök ellensége a tudományos rendezettségben létező robotok társadalmának. Talán a kor legdivatosabb tézise, az Asimov-féle robottörvények ellen is beszél egy kicsit ez a könyv, pontosabban ezeket állítja a fonákjára, de kötve hiszem, hogy Lem ennyire tudatosan – vagy inkább célirányosan – építkezett volna. Sokkal hihetőbb, hogy a mély filozófiai tartalmak után lazítani akart egy kicsit.
A nyolcvanas évek végétől – talán mert látta a világ eszement változásait –, Lem már csak esszéköteteket publikált, ám ezek nem hagytak észrevehető nyomot maguk után. A Kiberiáda viszont páratlan és különleges kísérlet volt és az is maradt. Nekem legalábbis.
