Himnuszháború – futball Berlinben 2.

Egy futballcsapatnak kell, hogy legyen himnusza. A csapat és a szurkolók együvé tartozását mi fejezhetné ki jobban, mint összekapaszkodva elénekelni az együvé tartozást kifejező dalt – akár a lelátón, akár egy kocsmában.

A berlini futballéletben rendkívüli jelentősége van annak is, hogy milyen híresség áll alkalmilag, vagy akár egy hivatalosan kiadott lemez felvételének erejéig a kórus élére. A kiválasztott celebritás személyisége, munkássága, életútja ugyanis épp úgy kifejezi az adott csapat lényegét, mint a név, a címer, a gúny- és becenevek, a szurkolói szlogenek.

Nézzük mindezt a korábbi cikkemben már bemutatott Hertha BSC és az 1. FC Union Berlin esetében! Mint azt már tárgyaltuk a Hertha a nyugat-berlini kertvárosi középosztály csapata, amely hangsúlyozott támogatást élvezett a Harmadik Birodalom idején, amikor a tulajdonosa a náci párt egyik tagja lett, illetve 1963 után, amikor az újonnan létrehozott Bundesliga fontosnak tartotta egy berlini csapat szerepeltetését is, ezért a Herthát igyekezett minden eszközzel bent tartani. Az Union ezzel szemben az oberschöneweide-i gyárnegyed munkáscsapata, amely fénykorát az NDK-s időkben élte, és amely – ellentétben a Herthával – nem tud felkerülni 2. Bundesligából az első osztályba.

A Hertha hivatalos himnusza a Nur nach hause című dal, amely Frank Zander (képünkön) szerzeménye, és amelyet a szerző nagy szeretettel énekel el a szurkolói kórus élén Németország legimpozánsabb stadionjában, az Olimpiai Stadionban. Ki is ez a Frank Zander? Berlinben született 1942-ben, grafikusnak indult, aztán énekelni és gitározni kezdett. A hetvenes években indult szólókarrierje, ekkorra megtalálta saját stílusát is. Zandert talán úgy lehetne jellemezni, hogy ő a berliniek Soltész Rezsője: bajszos, szőke, kékszemű, mindig huncut tekintetű, és idős korára sem engedte meg magának a sörhasat. Dalai szerelemről szólnak, meg olyan fontos dolgokról, mint például hogy milyen klassz dolog spiccesen támasztani egy bárpultot. Nem mellesleg olykor megenged magának olyasmit is, amit magyar példája nem: vicces sapkát vesz fel, nem csak elénekli, el is játssza a dalt, szóval bohóckodik, vagy úgy is mondhatnánk, hogy a berliniek Koós Jánosává válik.

Az Union hivatalos himnusz az Eisern Union című dal (az Eisern Union a klub régi beceneve, Vasegyletet jelent, utalva arra, hogy játékosai és szurkolói eleinte többségükben a fémmunkások közül kerültek ki), amelyet Nina Hagen szerzett és vett fel lemezre 1998-ben. Nina Hagen pont az ellentéte Zandernek. Sosem volt sem szép, sem bájos, ellenben híres excentrikus öltözködéséről, reszelős hangjáról, kihívó színpadi viselkedéséről. Apai ágon zsidó származású, nagyapja koncentrációs táborban halt meg. Nina 1955-ben született Kelet-Berlinben, szülei elváltak, később nevelőapja politikai nézetei voltak rá nagy hatással. Nina már 16 évesen lelépett a suliból, hogy zenei karrierbe kezdjen Lengyelországban, később visszatért az NDK-ba, de 1976-ban a családnak sikerült disszidálnia. Némi hamburgi tartózkodás után visszaköltözött Berlinbe, mégpedig egy karnyújtásnyira szülőhelyétől: a Spree és a berlini fal másik oldalára, Kreuzbergbe, ahol megalapította a Nina Hagen Bandet, hogy hamarosan a német punk rock legismertebb személyiségévé váljon.

A két szerző-előadó kiválasztása tökéletesen megmutatja a két csapat közti különbséget. Zander a sármos, jópofa fickó, aki szereti ez életet, az embereket, és akit szeretnek az emberek. A szórakoztatóipar ismert, sikeres alakja, aki tökéletesen beleillik az Olimpiai Stadion profi és impozáns világába. A Hertha a jól szituált, futballt szerető emberek csapata, amelynek mérkőzéseire jó móka kiruccanni. Az Union viszont ügy, forradalom. Ugyanakkor egy nagy család is: azoké, akiket az 1989-es újraegyesítés után nem vártak olyan lelkesedéssel, mint ahogy azt várni lehetett, azoké, akik rövid ideig már-már megtűrt emberek voltak a saját otthonukban. Mindezek tükrében érthető a szurkolótábor példátlan összetartása: 2009-ben például az emberek az éves szabadságuk alatt napi 10-12 óra talicskázással, téglahordással és más társadalmi munkával járultak hozzá ahhoz, hogy új, a szövetség szabványainak megfelelő stadiont építsenek. Ki is állhatna kórusuk élre, ha nem egy meggyilkolt nagyszülők és elvált, disszidens szülők gyereke – egy felforgató berlini punk girl?