Bent hipermodern svéd bútorzat, vagy sötétre pácolt koloniál, ólomkristály csillárral a plafonon és poharakkal a bárszekrényben. Evidens, hogy mindig eggyel több a fürdőszoba, mint a helyiségek összlétszáma. Amúgy ezek az épület-költemények szépek, nagyon szépek, illetve kéne a jó nyavalyának, csupa üveg, pucolja, aki megtervezte. Ez nem az irigység megnyilvánulása, hanem a realitásé. Szóval röviden ennyit a nyaralókról. Bővebben lásd a szaklapokban, a neten, a pletykalapok celebjeitől és az alig jövedelmen tengődő zenészek, színészek és egyéb nagyságok sirámaiból tájékozódhatunk.
A hétvégi ház egészen más. Persze a fiataloknak és a még fiatalabbaknak nem sokat mond, de a baby boomereknek és az előttük születetteknek annál inkább. Az „x” nemzedéknek még van fogalma róla, az „y” sejt valamit, a „z” és „alfa” semmit. Szóval egy kicsit az ő kedvükért is egy kis nosztalgikus történelmi áttekintés.
A 60-as évek vége felé és utána még jó ideig a nagy magyar álmok egyike volt az autó – Trabant, Zsiguli, Skoda, 3 év várakozás – mellett. Kellett egy kis telek, a többi meg pénz – spórolás: zsíros deszka, ez anno a kenyér szinonimája – és idő kérdése volt, na meg a kifogyhatatlan egyéni ötleteké, megoldásoké, lehetőségeké. Kiszuperált vasúti és útépítő kocsik kerültek ki egyik napról a másikra a kert fái közé szemérmesen megbújva, összetákolt faházak nőttek ki a földből gomba módra.
A komolyabb építkezések kalákában, brigádmunkában történtek, közben fogyott a fröccs, bográcsban főtt a körömpörkölt. Nagy keletje volt a bontott téglának, a használt cserépnek, kátránypapírnak, a valahol kimaradt csempének és a feketefuvarnak. A berendezés a nagyi kiszuperált komódjából, huzathiányos nyikorgó kihúzható fotelágyból, néhány még véletlenül se egyforma székből meg egy enyhén féloldalas konyhaasztalból állt. Mivel víz nem volt a környéken, lavór és kannák sora jelképezte a fürdőszobát. A hétvégi – vagy elegánsan és kicsit felvágósan: víkend – házat aztán kölcsön lehetett adni az építkezésben segítőknek, és az érdekes módon hirtelen megszaporodott rokonságnak. A kert hátuljában sátrat verhettek a motorral érkező elfáradt lengyel fiatalok.
Késő estig bömbölt a táskarádió. A sülő szalonna és hagyma illata, meg a füst beterítette a környéket. A szomszéd nem üvöltött át miatta, nála ugyanez ment, esetleg a táborozó turisták csehszlovákok voltak vagy endékások.
Teltek az évek, utcák alakultak ki, nyaralótelepek. Lassan eltünedeztek az ócska konténerek, a roskadozó faépületek. Takaros kis házak épültek, este már villanyfénynél sütöttek-főztek a konyhában helyet lelt gáztűzhelyen. A bútorok ugyan még mindig az otthon meguntakból kerültek ki, de micsoda különbség! A tévé is beköltözött a szobába, esténként mindenki ott bambult előtte. Ahol a vízkérdés megoldódott, elkészült a csempézett fürdőszoba is.
Persze az autók is sokadjára cserélődtek. A Trabantok, Moszkvicsok helyett Suzukik, majd Toyoták, Mazdak, Volvók meg mindenféle drága járművek gurultak hétvégén a z autópályán, főutakon, hogy aztán lecsendesedve megálljanak a célnál. Kint az utcán a lehajló fák lombkoronája alatt parkoltak vagy a kertben, néhány helyen már garázs is épült az udvarban.
Mire minden majdnem olyan lett, mint otthon, az első generációs hétvégi háztulajdonosok kihaltak, a következő korosztály meg lassan kiöregedett. A fűnyírás, a kerti munka, a ház karbantartása előbb nehézzé, majd megoldhatatlanná vált. A fiatalok meg nem szeretik a hétvégi házakat. Messzi van a város, a buli, nem tudnak a természettel és magukkal mit kezdeni.
Egyre több kapun, lehúzott redőnyön, bezárt spalettán jelenik meg az ELADÓ tábla. A bedőlt kerítés mögött gyom veri fel a valaha volt szalonnasütő helyét. Nem szól már többé a táskarádió.