Határátlépés
Az írás szerint.
Gyászmunka, önéletrajzi elemek,
képesítés nélkül neked dalol
a versesített félemelet,
irodalomóra, advent, varjak,
a dolgok, akarjak, ne akarjak,
reggeli a lövészárokban,
recenziós epigon, hiányos
párterápia borzongó csendben,
egy apa, nem szól a fiához –
az írás szerint.
Képesítés nélkül versesül,
zen fotók és teljesség-átiratok,
a visszalépkedésből kimarad,
ha nem érzek mégse áhítatot,
kút mélyén csillanó hold képtelen
szögből zuhanó vetülése,
kiszegezem a választásaim,
tollakat, ahogy lebegésbe:
tegnap, ahogy a tiszta ég
és a teljes borultság határa
húzódott fölénk,
egy elhullt galambpihe lebegett
fenn a kilencedik emelet
magasában – ahogy a lehelet,
a világlég határ-feszült, sehova tartó
tétovasága nem vitte semerre.
Tegnap a tiszta ég
és a teljes borultság határa
fölöttünk,
így ismert magára
ebben a pihében bennem valaki –
minden írásból kitépett tollakon
szeretek lebegni, a szavakon,
ennyire fújtan, ennyire szabadon
szeretnék sehova tartani.
Páncélbontás
Olykor a legtöbb, amit tehetek, hogy
lehalkítom magamban a nem-világ evilági
elektronok áramlásán,
azaz a világelme szolgasorba kényszerített
villódzásán alapuló
légvárépítészetének (sejtjeim közé duzzadt)
súrlódás-zaját.
Hogy tényleg hozzám érjen a felhő formája, a
varjú, ahogy sólyom-mód ül meg a szemközti
torony villámhárítóján,
a szender, aki idén először
mutatta meg magát, vagy a dongó, aki másodjára,
az ázott begónia lélegzete, amit most ne takarjak
füstbe.
A feleségem hasán az
otthonosan ívelődő vonal, ahogy a csípőmhöz
nyomódik, amikor a vállgödrömbe
temeti a szomorúságát, a macskánk hiánya, ahogy
kupacolnánk, ha volna –
hogy hozzánk érjen a
hol vagyunk, és épp hol mit vagyunk, amikor
semmit, amikor csak úgy.
Tegnap a kiszakadást követően, már a keréken
jutottak eszembe az adekvát rímek, de
mostanra felejtettem őket.
Ha sikerült, valahol
vannak.
Egy felhő-formában, hártyás
szárnyak verdeső zajában, varjú röptében,
vágyillatban, egy dorombolásban máshol
kupacán – olykor a legtöbb, amit
tehetünk, hogy valahol, ahol
halkítsuk magunk, ezt a
verset se olvassuk tovább, legyünk,
csak úgy.
(A szerző rövidesen megjelenő Tkp. ugyanaz c. kötetéből)
