A rosta
Aki azt hiszi, hogy belőlem csak úgy dől a viccelődés meg a humorizálás, annak elárulom, hogy nagyobbat nem is tévedhetne, s ha még nem tette, saját érdekében javaslom, hogy forduljon lélekbúvárhoz és mélyedjen el a mélylélektan rejtelmeiben.
Van, volt, kinek, hogy tetszik, két anyaszülte, mégis földöntúli ember, akin lemérem, tesztelem, kipróbálom a vélt vagy valós poénokat, s ha ők nagyvonalúan rábólintanak, akkor mehet a menet, utánam a vízözön, „ide lőjenek”, törődöm is vele, ki mit mond rá, az igazi megmérettetést ép bőrrel és lelki állapottal megúsztam.
Ha nem, ha ők elhúzzák a szájukat egy-egy megnyilatkozásom láttán, úgy néznek rám, hogy összetöpörödöm, miszlikre darabolódom, akkor nekem lőttek, s ha van ismerős orvos, akit meg lehet kérni, felíratok valamilyen gyógyszert bajaim orvoslására. Olyankor úgy elszégyellem magam, hogy egy-két napig ki sem teszem a lábam az utcára, legfeljebb álruhát öltve, de akkor is csak úgy, mintha ott sem lennék, s ha valaki rám köszön, válasz nélkül tovább osonok, alig várva, hogy otthonomba iszkolva eltűnjek a világ vizslató szeme elől.
Az egyik Apám, a másik Tibi bácsi.
Apámtól, sok egyéb mellett, megtanultam, hogy a „szellentős” vicceken azok röhögnek a leghangosabban, akik akarva-akaratlan így próbálják leplezni, hogy bizony ők maguk is szoktak szellenteni, ám vannak a humornak „magasabb” szférái, ahová nem jut el a szellentés szaga, hiába furakodna be, nem érződik, mert ott más szagoknak, sőt illatoknak van tartózkodási engedélyük.
Tibi „bácsi”, a Vén Kópé, a Toldi Mozi házi filozófusa, akit már annyiszor megénekeltem, s akit a Mozi jóval ifjabb törzsvendégei nem tudtak ugyan hová tenni, mégis rajongtak érte – nos, ő más tészta volt. Ő ugyanúgy kacarászott, persze a maga fröcsögős módján, azon, hogy „ég a napmelegtől a kopár sík szarja”, mint bármin, amit Karinthytól idéztem neki. Nem fért a fejembe, hogy valaki, aki kívülről tudja Az ember tragédiáját, és három-négy sör után is hajszálpontosan idéz egy bizonyos Shakespeare drámáiból, hogy a csudába képes derülni a szénakazalban szeretkező Juliska szőrös pináján. És amikor ezt szóvá tettem, fuldokolva röhögött, és csak annyit mondott, hogy nézzem el neki, ő az ikrek jegyében született. Elnéztem. Ha annak idején nem is mindig, utólag már bizonyosan.
Szóval, fel van adva a lecke. Harag azonban nincs. Apu, Tibi bácsi, nyugodtan szóljatok, ha valami nem stimmel. Nem fogok megsértődni.
Meditáció
Az ember néha gondolkodóba esik, s olyankor egész egyszerű összefüggésekre döbben rá, amitől kételkedni kezd a józan ész létezésében.
Ott van példának okáért a meditáció egyre szélesebb körben terjedő gyakorlata, amit sokan igénybe vesznek, hogy legalább átmeneti megnyugvásra leljenek az eszeveszetten kapkodó és az időt miszlikre vagdaló világunkban. A meditációnak akkora szakirodalma van már, hogy azzal ugyan Dunát nem lehet rekeszteni, mert még eláznak az idevágó írásművek, de annyi bizonyos, hogy óriási könyvtárakat lehet megtölteni vele. A meditációról sokan legfeljebb annyit tudnak, hogy jótékonyan hat a lelki állapotra, szellemi megvilágosodáshoz vezet és elősegíti a fizikai és mentális egészséget. Márpedig mindez csupa olyasmi, amire manapság rengeteg embernek szüksége van, akik aztán, ha tehetik, pénzt és energiát nem kímélve keresik-kutatják az öntudatra ébredés eme módjának hozzáférhetőségét.
Igen ám, csakhogy mifelénk a meditálás lehetősége, ahogy annyi minden más, nem mindenkinek adatik meg. Bizonyos társadalmi csoportokhoz tartozó emberek fejében meg sem fordul a gondolat, hogy valamilyen meditációs technikával könnyítsék életüket, pedig ahogy látni fogjuk, nyugodtan megtehetnék. Mindenesetre úgy áll a helyzet, hogy minél vastagabb a pénztárcád, minél kevesebb kötöttséggel élsz együtt, annál inkább gyakorolhatod a magasabb tudati szintre lépés meditációs gyakorlatát. Mostanában például egyre többször értesülök róla, hogy valamelyik jómódú ismerősöm (mert vannak olyanok is!) repülőgépen elzarándokol Indiába vagy mondjuk Nepálba, ahol heteken vagy akár hónapokon át nem csekély, sőt inkább csillagászati összeget leszurkolva kizárólag rizst ehet, le kell vetnie márkás ruhadarabjait, hogy valamilyen durva szövésű öltözékbe bújjon, kemény matracon vagy priccsen alhat, és le kell mondania a civilizáció sok egyéb áldásáról a szentül áhított lelki béke végett.
Nos, jó hírem van mindazoknak, akiknek efféle önsanyargatásra anyagi okokból nem telik. A kilencvenes években volt nekünk egy kicsiny parasztházunk egy mesebeli börzsönyi faluban, ahová vonattal és távolsági busszal jártunk. A faluba bedöcögő busz egy kocsmával szemben tett le bennünket, s amíg a nőnemű társaim (feleség, gyerekek) a napjában néhány óráig nyitva tartó közeli vegyesboltba tértek be, hogy beszerezzék a főzéshez szükséges alapanyagokat, én nem akartam ott lábatlankodni és zavarni őket, inkább az ivót választottam, már csak azért is, mert elintéznivalóm volt odabenn. Dél felé járt az idő, s délután háromkor kedvenc csapatom, az MTK meccsét közvetítette a tévé, amit nekem feltétlenül látnom kellett. Beléptem a szinte teljesen üresen tátongó helyiségbe, a pulthoz baktattam, és köszönés után kis fröccsöt kértem a barátságos csaposnőtől, mert nem akartam ajtóstul rontani a házba. Aztán a pultnak támaszkodva lassan hátra fordultam, s óvatosan felmértem a terepet. Egyetlen embert pillantottam meg a szemközti sarokban, egy borostás arcú, (piros!) baseball-sapkás, meglehetősen rozzant testalkatú és megállapíthatatlan korú férfit, aki az asztalára dőlve vagy bukva (?) elmélyedt fröccsös pohara látványában, a poharat két kézzel fogta, s nagy néha felemelte a fejét és feltekintett a falra felfüggesztett, egyébiránt kikapcsolt tévére. A filmbe illő jelenet megbabonázott, legszívesebben órákig gyönyörködtem volna benne, de tudtam, hogy sürget az idő. Kértem még egy kis fröccsöt, megköszörültem a torkom, s minden bátorságomat összeszedve megtudakoltam a csaposnőtől, hogy ha délután visszajövök, bekapcsolja-e nekem a tévét, hogy lássam a meccset. „Hogyne”, felelte, s talán még el is mosolyodott a nyilván ostobán hangzó kérdés hallatán. Hálásan megköszöntem az igenlő választ, kifizettem az elszomorítóan olcsó fröccsöket, s távoztam.
Délután háromnegyed háromkor már újra ott voltam – faluhelyen másképp telik az idő. És hiába múlt el közben csaknem három óra, a látvány, ami fogadott, mit sem változott. A baseballsapkás ugyanott ült, a két keze ugyanúgy tapadt a pohár két falára, s mintha bele sem kortyolt volna a fröccsébe. A csaposnő bekapcsolta nekem a férfi orra előtti tévét, de ő meg sem rezzent. Beleborzongtam.
India? Nepál? Ugyan már!
Édes bosszú
(Dedikálás)
Az író kényelmetlenül izeg-mozog kemény székében a könyvsátor előtt. Jól megizzadt a nagy melegben, és egyfolytában hunyorognia kell, a nap a szemébe tűz. Vajon miért nem hozott magával napszemüveget? Egyszer csak ismerős alak közeledik az asztalához, kezében az ő kötetével… Ismerős, de honnan? Megvan! A kávézóból. A szomszédos asztalnál ült a minap, és fennhangon szónokolt egy baráti társaságban, mit sem törődve azzal, hogy mindenki hallja szavait a parányi helyiségben. Ráadásul csupa ökörséget hordott össze bizonyos nőkről, miközben le nem fagyott volna az arcáról az önelégült vigyor. Az író immár tisztán emlékszik rá, hogy milyen nagyokat nyelt mérgében, hogy legszívesebben ráförmedt volna a hangoskodóra: fogja már be a száját, ekkora zajban nem lehet írni! Persze, hiába viszketett a tenyere, amilyen jól nevelt, meg sem nyikkant, csak lemondóan becsukta a jegyzetfüzetét, sietve kérte a számláját és elviharzott. Kifelé menet azért még hátranézett és dühödt pillantást lövellt a fickóra.
És erre most itt van, nyájas mosollyal nyújtja felé a könyvét, hogy legyen olyan kedves, dedikálja… Hogy is van ez? Egyfelől jó az aláírásával ellátott könyvet olvasgatni, másfelől meg belepiszkítunk az alkotás szent örömébe?
Imigyen fortyog az író magában, de aztán felderül az arca, tollat ragad és nekilát a dedikálásnak: „Hülye, aki elolvassa!”
(Részlet a szerzőnek a Dr. Kotász Könyvkiadónál rövidesen megjelenő Csakaminincs c. kötetéből.)
