Mi tagadás, szívesen csatlakoznék azokhoz a vállalkozó kedvű egyénekhez, akik kétezer dollár ellenében három napon keresztül élvezhetik a hajléktalanságot. Seattle-ben. Mert ott azért elég jó idő van, talajmenti fagyokra nem kell számítani, s ha az ember a három napos kalandtúra alatt még koldulásra is vállalkozik, némi pénzt is összegyűjthet. Arrafelé adakozóbbak az emberek, bár azt azért kétlem, hogy az ilyen jellegű üdülésre fordított összeg megtérül.
Mindenesetre én magam – nosztalgiából is – szívesen befizetném a kétezer dollárt, ennyit talán még össze tudnék kaparni, csakhogy a repülőgép nem visz el ingyen Oregon államba, s így már a költségek meghaladnák anyagi forrásaimat. Pedig három napig hobóskodni sokkal izgalmasabb egy wellness szállóban eltöltött hosszú hétvégénél. Én már csak tudom.
Azt nem állítom magamról, hogy voltam már hajléktalan (persze, ha pechem van, még lehetek, gyanítván, hogy fizetnem se kell érte), de csöves már igen. Pontosan ötven éve. Balhé anyámmal, aztán fel is út, le is út. Egy barátom – szülei tudta nélkül – befogadott volna tágas lakásukba, s valószínűleg élek is az ajánlatával, ha nem futok össze egy javítóintézetből szökött sráccal, akit csak Aszód fogadott volna be. Ketten könnyebben boldogulnánk, mondta, én meg igazat adtam neki.
Az első éjszakát, javaslatomra, a Gugger-hegyi kilátó padlásán akartuk tölteni, mert én úgy emlékeztem, az egy szélvédett, a késő őszi éjszakában meleget is nyújtó hely. Nem tudom, ma milyen állapotban van, de akkori véleményem szerint a kilátót meglehetősen hanyagul tákolták össze, mert a deszkafedél résein úgy hatolt be a csípős szél, mint éles kés az olvadt vajba. Nem is maradtunk ott tíz percnél tovább. Egy háztatarozásnál leltünk menedéket. Nádkötegek védtek a széltől és az esetleges kíváncsiskodóktól. Meleg ott sem volt, por és vakolathulladék annál több, reggelre vakaróztunk is szépen.
Abban az időben azért mégis más volt csövesnek lenni. Hajléktalanok – hivatalosan – nem voltak, az állam mindenki számára biztosított fedelet, ha másként nem, hát a rendőrőrsön, ahova beszállították a csavargó, netán munkakerülő delikvenseket. Nekünk nem hiányzott a meleg zsarutanya, főleg nem egy-két kiadós pofon ellenében. Kerültük is a hekusokat.
Ébresztőórára nem volt szükségünk, hajnalban már talpon voltunk. Akkoriban a tejcsarnonok elé ládákban rakták le a friss péksüteményeket, rekeszekben az üveges, pasztőrizált tejet. Nem kellett kukákban kotorászni egy kis ételmaradékért. Elemeltünk néhány kiflit meg zsömlét, valamint négy üveg tejet, ami nem csak bőséges reggeli volt, de az üvegeket később visszaváltottuk valamelyik közértben, s a kapott pénzből még az ebédre is tellett.
Hiába na, Kádárék jobban gondoskodtak az elesettekről. Hiszen, ha arra gondolok, hogy lejmoltunk még tíz forintot, ami bőven elégnek bizonyult a Frankel Leó úti kádfürdő belépőjére. Ott egy órácskát ücsörögtünk a kád forró vízében, s ezek után senki sem foghatta ránk, hogy koszosak vagyunk. A ruhánk ugyan változatlanul poros maradt, mint a hosszú utat járó vándoroké, ilyen aprósággal azonban mit sem törődtünk.
Fogadni mernék, egy ilyen csövestúrát nem is kínálna kétezer dollárért az a seattle-i élelmes vállalkozó. Azért nyugodtan elkérhetné a dupláját is. Elvégre nem csupán a dollár romlik, a hajlétalanok élete is más manapság. Így az értékarány elfogadhatónak tűnik.
Ami azt illeti, az a pasas az oregoni Seattle-ben ugyancsak életre való ötlettel állt elő, amikor szervezni kezdte a hajléktalantúráit. Ha arra gondolok, hogy ugyanabból a városból kezdte meg világhódító útját a Starbuck kávézó hálózat, akkor ennek az ötletnek is nagy jövőt jósolok. Még úgy is, hogy nálunk, itt Pesten, már számtalan hajléktalannal találkoztam, vagyis az ötlet nem igazán eredeti. Csak azt nem tudom, hogy ezek a hazai kóborlovagok miből teremtették elő az ilyen – nem is három, annál jóval több napos – kalandvakációra szánt összeget.