Gyilkosok Spártában

Ki gondolná, hogy az államadósság már az ókorban is élet-halál kérdése volt? A filmes tevékenységéből talán mifelénk is jobban ismert, 1936-os születésű Kosztasz Aszimakopulosz egyik kisregénye, az 1979-es kiadású Gyilkosok Spártában erről a modernnek hitt, de valójában már a kőbalta idejében is meglévő nyűgről szolgáltat merőben újszerű, de korántsem meglepő képet. A színhely a szebb napokat is megélt Spárta. Jó száz évvel vagyunk túl Leonidász és a 300 hős thermopülai haditettén, és vagy 80 évvel a peloponézoszi háborút lezáró diadalon. Spárta azóta leszálló ágba került. A hajdan volt hétezer szabad polgár helyett – akik a hoplita sereg gerincét adták –, alig hétszázan lézengenek a városban, de ez a szám is rohamosan csökken, mert aki ésszel él, látja, hogy ezen a vidéken nincs jövő és amilyen gyorsan csak lehet az emigráció rögös útjára lép.

Ebben a szomorkodásra okot adó belpolitikai helyzetben kerül trónra Ágisz, a fiatal, ambiciózus királyfi, aki nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint hogy visszaállítja Spárta hajdan volt dicsőségét. Meg is van a terve: a lehető legsürgősebben meg kell szabadulni a belső államadósságtól. A lakosság többsége annyira eladósodott, hogy kifejezetten örül ennek a merész elképzelésnek, az uzsorások pedig olyan kevesen vannak, hogy hiába ágálnak, a népakarattal szemben nem tehetnek semmit. De Ágisz tudja, hogy mindez nem elég: át kell szervezni a gazdaságot is, mert az adósságok eltörlése gazdasági növekedés nélkül csak ideiglenesen javít a statisztikai mutatókon és a közhangulaton. Meghirdeti hát a második fázist, a földosztást. A latifundiumokat birtoklók területeinek egy részét rendeletileg szét kell porciózni a rabszolgasorban tartott helóták között, akik ezek után már nem fognak lázongani, mert a saját tulajdonukon keresztül magukénak érzik Spárta felemelkedésének ügyét.

Ilyen egy szép, idealista maszlag. Ágisz csak azzal nem számol, amivel a modern kori jogalkotás sem szokott: a világot alapvetően kétpólusúnak képzeli el, amelyet egy könnyen átlátható érdek-ellenérdek viszonyrendszer irányít. A szónoklatként hatásosnak bizonyuló elképzelések emiatt már a reformok kezdetén láthatatlan falba ütköznek: sokan vannak ugyanis, akik bár eladósodtak, nem szívesen mondanak le a földjükről. Az egyik intézkedést üdvözlik, a másikat pedig különféle intrikákkal, konspirációkkal ott gáncsolják, ahol érik. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Spártában az ősi törvények szerint két király uralkodik (ha az egyik hadba vonul, a másik odahaza szilárd kézben tarthatja a hatalmat, ami a folyton zendülésre kész helóták ellen nem egy utolsó dolog). A történet idején a thermopülai Leonidász egyik névrokona a társuralkodó, aki hamar rádöbben, mennyire veszélyes rá nézve az ifjú Ágisz idealizmusa. Késedelem nélkül meg is próbálja őt félreállítani, de a változások ígéretétől feltüzelt nép segítségével Ágisz leleplezi az ármánykodást. De elkövet egy súlyos hibát: naiv módon életben hagyja riválisát, aki bár kénytelen száműzetésbe vonulni, tudja, hogy a mérkőzés még korántsem ért véget.

A történet végkifejlete innentől egészen egyértelmű, de mivel nem filmről, hanem könyvről van szó, meg kell említeni azt is, hogy Aszimakopulosz az ábrázolt környezethez mérhető lakonikus nyelven számol be a spártai politikai élet a mai ember számára sem idegen viszályairól. Nálunk ugyan a gyilkosság még hiányzik a palettáról, de ezt leszámítva elmondható, hogy a világ az utóbbi kétezer-valahányszáz évben  ezen a téren nem sokat változott. A magyar olvasónak a görög nevek megjegyzése és a rokoni kapcsolódások nyomon követése ha nem is megoldhatatlan feladatot, de gondot azért okozhat. Mivel regényről van szó, ne várjunk tőle történettudományi alaposságot, és a jellemábrázolás is teljesen rárímel a nyelvezet szikárságára, ám a Gyilkosok Spártában így is olvasásra érdemes munka. Ha pedig az időközben világgazdasággá és világpolitikává terebélyesedett globális viszonyrendszer napi szintű jelenségeinek szűrőjén át vizsgáljuk, akkor még tanulságos is.