A csemegepult között

Egy ismerősöm tukmálta rám a könyvet, hogy bár ez egy könnyedebb darab, ne legyek vele visszautasító, biztosan tetszeni fog. Éppen kapóra jött, mert egy elvont szöveggel küszködtem, úgyhogy kapva kaptam a lehetőségen. Nagy sortávval szedett, kényelmes olvasatú kiadványról volt szó, de az a bizonyos könnyedség valahogy nem akart belőle előbújni. Az első húsz-harminc oldal után arra gondoltam, csakis bennem lehet a hiba, mert túl öreg vagyok ezekhez a lazára vett figurájú, fiatalos életérzésekhez, de aztán eszembe jutott, hogy harminc-negyven évvel ezelőtt is voltak ilyen olvasmányok, mégis elkerültem mindegyiket. Nem azért, mert prűd vagyok, és nem bírom elviselni könyvben a prasnyságot, hanem mert a lektűr – és ez Gerlóczy regényéről hamar kiderült – sosem volt a szívem csücske.

Gerlóczy Márton fölkapott író, pontosan tudja, mi kell a ma emberének. A csemegepultos naplója kvázi önéletrajzi, naplószerű elbeszélése annak, hogy egy pesti értelmiségi a nihil peremére jutva elhatározza, piaci eladóként próbálja ki önmagát. A könyv legnagyobb hozadéka számomra az, hogy megtudtam, a felvágottat, bőrös és műanyagos virslit meg az egyéb töltelékes hentesárut kínáló szakit csemegepultosnak hívják. De ez csak az egyik vonulat, és ha lehet azt mondani, a könyv sikerültebb része. A másik, amely párhuzamos univerzumként fut végig a történeten, az elbeszélő nőügyei. Alkalmi kapcsolatok, csontig mélyülő ivászatok, korhely, iszapos tespedések tarkítják ezt az egyébként fájóan hamis vonulatot, amely már az első kaland után is a kocsmai nagyotmondás hatását kelti.

Messziről jött ember azt mond, amit akar, tartja a mondás, de az írótól azért elvárható, hogy a könnyed, szinte csettintésre jövő kalandok sorolgatása közepette próbáljon hiteles maradni, különben nem veszik komolyan. Tudjuk, hogy a lektűrtől ilyesmit nem szabad számon kérni, ezért ez már végképp privát megjegyzés, hogy a csemegepultos nyelvi igénytelensége fájdalmasabb, mint a kannás bor utáni másnaposság. A nyelvezet itt nagyjából a bulvármédia cikkeinek felel meg, ami egyáltalán nem meglepetés, mert ezt a műfajt többnyire ugyanaz a célközönség fogyasztja, ugyanakkor meglepően élesek és találóak azon a szentenciák, amelyeket a szerző életbölcsességek és helyzetrajzok formájában helyez a szövegébe.

Mindez azért közel sem elég ahhoz, hogy megmentse a könyvet, vagy legalább közelebb tolja a szépirodalomhoz. Olvasmányként engem agyonra bosszantott, alig vártam, hogy a végére jussak, és akkor sem könnyebbültem meg túlságosan, mert hiába vártam valami katarzisra hasonlító végkifejletet, Gerlóczy egyszerűen csak abbahagyta a mesét.

Talán mert ő is ráunt az egészre.