Leszámítva kölyökkoromat, amikor még én is reggeltől estig rúgtam a labdát, két közvetlen és egy közvetett élményem van a labdarúgásról.
Az első 1964-ből való. Barátom a III. kerületi TTVE-ben focizott, kétszer az ifiválogatottban is játszott. Ezért a szövetkezetben, ahol dolgozott, jegyzett focistaként tartották számon. Akkoriban szokás volt pesti vállalatoknál, szövetkezeteknél vidéki társaik patronálása, s így adódott, hogy a barátom munkahelyéül szolgáló szövetkezet meghívást kapott Tolnára, és ha már látogatás, akkor legyen mérkőzés is a két szövetkezet csapata között.
A meccs alatt ott szurkoltam én is a pálya szélén mindaddig, míg a pestiek edzője – civilben könyvelő – oda nem jött hozzám, hogy felszólítson, azonnal lépjek pályára, mert lehívja gyengén játszó balösszekötőjét. Mint később kiderült, úgy vélte, barátommal a futballpályáról ismerjük egymást, azaz én is úgy rúgom a labdát, ahogy csak a legnagyobbak. Nekem több sem kellett, úgy ahogy voltam, rövidnadrágban, félcipőben be is futottam a gyepre, segíteni barátom vesztésre álló és a szó szoros értelmében másnaposan lődörgő csapatán. Szokatlan felszerelésem talán nem szúrta senki szemét, játékom már annál inkább. Öt perce sem voltam a pályán, amikor az edző-könyvelő haját tépve üvöltözni kezdett: ki volt az a marha, aki megengedte, hogy ez a két ballábas pasas a labda közelébe kerüljön? Pillanatokon belül ismét a nézők között találtam magam. Ott már senki sem szidalmazott, amit én jó játékom jutalmaként könyveltem el.
Legközelebb Bécsben léptem nagypályára. A Berthold und Stempel nyomdában dolgoztam, s annak a druckereinek is volt egy focicsapata, amely rendszeresen megmérkőzött más üzemek tizenegyével. Egyszer – a mai napig nem tudom, milyen megfontolásból – engem is beválogattak. Vagy egy csatár hiányzott, vagy a kapitány négy kerekéből az egyik, bár ezt magamról is elmondhatom, mert igent mondtam az invitálásra.
Ma már nem tudom, ki volt az ellenfél, de arra határozottan emlékszem, hogy nagyon kulturált körülmények között léptünk pályára. Tiszta öltöző, a zuhanyozóban hideg-meleg folyóvíz, szappan, tiszta frottírtörölköző, még szerelést is kerítettek nekem. Akkor először és utoljára volt a lábamon stoplis focicsuka. Egy félidőnél kevesebbet loholtam a pályán, ötven százalékos hatékonysággal. Értem ez alatt, hogy amint hozzám gurult a labda, már rúgtam is tovább. Ugyanannyiszor az ellenfélnek, mint ahányszor a csapattársaimnak.
Sokáig volt lelkifurdalásom, magamat okoltam a magyar futball későbbi hanyatlásáért, mintha a maiak tőlem tanulták volna ezt a játékot. De legalább a meccset követő sörözés alkalmával megmutattam a sógoroknak, hol lakik az Atyaúristen. Nem hoztam szégyent a hazámra.
Ausztriai tartózkodásom idején teljesült egy régi vágyam. A hatvanas évek elejétől fogva minden magyar-osztrák meccsen a sógoroknak drukkoltam, családom és barátaim lelketlen hazaárulónak tartottak ezért, hiába mondtam nekik, ha egyszer majd megadatik, hogy a bécsi Práterben nézzek végig egy osztrák-magyart, én leszek a leglelkesebb hazafi.
Megadatott. 1972 október tizenötödikén a bécsiek híres stadionjában szurkolhattam a magyar válogatottnak. Rekedtre drukkoltam magam, ennek ellenére sem nyertünk. 2-2 lett a végeredmény. Így aztán a mérkőzést követően csak abból keletkezett vita, ki fizesse az elfogyasztott söröket. Mi, vagy ujdonsült osztrák barátaink. Ez ügyben is igazságos döntetlen született.
Harmadik emlékem az 1986-os világbajnoksághoz fűződik. Munkahelyemen, egy greensborói nyomdában már napok óta győzködtem amerikai kollegáimat, hogy okvetlenül nézzék meg a magyar-szovjet meccset, mert meglátják majd miként veszünk – még ha csak a pályán is – revansot a levert ötvenhatos forradalomért. Ott bizony harc lesz, mondtam nekik, a mi fiaink foggal-körömmel küzdenek majd, s ez a küzdelem számukra is örökké emlékezetes marad. Munkatársaimnak fogalmuk sem volt a soccerről, sportszerető emberek lévén a pankrációt, a kosárlabdát, a baseballt imádták, az európainak nevezett futball a legkevésbé érdekelte őket. Ennek ellenére bólogattak, persze ott leszünk a tévé előtt, ha másért nem, hát a te kedvedért.
Nem volt még internet, magyar újságok is csak elvétve kerültek a kezembe, ám a hozzám elérkező hírekből úgy tűnt, titkos esélyesei vagyunk a világbajnokságnak. Fogalmam sincs, hogy ezt mire alapozták, de én így hallottam. A meccset végül nem láttam, a kollegáim sem láthatták, ha egyáltalán szándékukban állt hosszas unszolásomnak eleget tenni, mert az amerikai tévécsatornák egyike sem közvetítette.
Az eredményt csak másnap tudtam meg a reggeli hírekből. Fülem-farkam behúzva mentem dolgozni, és nagyon hálás voltam, amiért amerikai környezetemben senkit sem érdekelt az a meccs. Nem lettem senki élcelődésének céltáblája.
Ezt az esetet most is csak azért hoztam szóba, mert az FBI idő előtt feloldotta az ötven évre szóló titkosítását.
