Örvendetes, hogy a nemzetközi marketingmédia rájött: minden férfinak szüksége van egy csatára. Ez teszi lehetővé számára azt, hogy bizonyos szituációkban harcedzett emberhez méltó módon cselekedjen. Persze mindez inkább egyfajta próbatételként fogható fel, nem úgy, mint Balassi Bálint idejében.
Komoly idegi és fizikai állóképesség kell például átvészelni azt, amikor egy társaságunkban lévő hölgy cipőt választ magának, vagy nagybevásárlást csinál a Spárban. Ha ebben a speciális helyzetben a férfinak nincs kedvenc csatája, azon veszi észre magát, hogy teljesen ki van szolgáltatva a női irracionalitás frontális attakjának. Nem egyszer következik be ugyanis az, hogy miután a cipőket nézegető hölgy a város teljes kínálatát végigmustrálta, egy merész fondorlattal visszatér ahhoz a példányhoz, amelyet a műveletsor elején megpillantott. Innen datálódik az, hogy a férfi korrelációba kerül egy régmúltban lezajlott fegyveres csetepatéval.
A választék szerencsére elég nagy, mert a történelem hajnalán lezajlott kádesi ütközet épp úgy lehet a favoritja, mint hastingsi csata, vagy éppenséggel a waterlooi, hogy a többit ne is emlegessük. De vajon miként lehet azt mondani, hogy ez vagy az a csata a miénk?
Egy nemrég alakult startup szerencsére erre is talált megoldást: az ötlet az volt, hogy a kihalás küszöbére került fajokhoz hasonlóan csatákat is örökbe lehessen fogadni. Emlékezzünk csak: az állatkertben ugye, ott a rinocérosz, mi pedig az interneten regisztráljuk magunkat egy adatbázisba, majd átutalunk egy kisebb összeget, aminek ellenében kapunk egy bizonylatot, hogy a rinocéroszt – több száz vagy több ezer honfitársunkhoz hasonlóan – örökbe fogadtuk. Ha kedvünk van, akár ki is járogathatunk a ketrecéhez, ám ezt senki nem várja el tőlünk, elég, ha rendszeresen utalunk pénzt a szóban forgó számlára. Gondunk innentől egy szál se. Nem kell például ganézni az orrszarvú alól, de büszkén feszíthet bennünket az a gondolat, hogy jót és hasznosat cselekedtünk.
A csatával hajszálpontosan ugyanez a helyzet: egy adatbázisból kiválasztjuk a nekünk tetsző harci cselekményt, majd a nevére átutalunk némi lét, és már meg is kapjuk az elismervényt, hogy a történelem eme különleges sarokpontja mostantól a miénk. Etetni, itatni nem kell, csupán a hagyományát ápolgatni oly módon, hogy amikor évfordulója van, megemlegetjük a nevét a közösségi médiában. Nem árt az sem, ha csatlakozunk a számára kialakított zárt vagy nyitott csoporthoz, és ezzel a tennivaklóink (ez elütés, de annyira tetszett, hogy így hagytam) lényegében ki is merülnek, mert ettől a pillanattól spirituálisan összekapcsolódunk vele, és innentől you never walk alone üzemmódban vagyunk.
Képzeljük el a következő szituációt: ott állunk a Spár közepén, ami ebben a kontextusban az általunk örökbe fogadott gargamélai harcmező (itt győzte le Nagy Sándor a perzsákat és vált a világ urává). Mereven állunk, hátunkról csorog le a verejték, mert bármikor jöhet a parancs, és akkor elszabadul a pokol. A tenyerünk is izzad, mert ez a várakozás maga az őrület, aminél még az is jobb, ha az ember felé trombitáló harci elefántok zúgnak. Aztán ez is bekövetkezik, mert jön a mindent feloldó utasítás: „Látom rajtad az undort fiam, de kitartás: még hozok egy teljes kiőrlésű barnakenyeret, aztán mehetsz a kocsival fizetni.”
