Komoly idegi és fizikai állóképesség kell például átvészelni azt, amikor egy társaságunkban lévő hölgy cipőt választ magának, vagy nagybevásárlást csinál a Spárban. Ha ebben a speciális helyzetben a férfinak nincs kedvenc csatája, azon veszi észre magát, hogy teljesen ki van szolgáltatva a női irracionalitás frontális attakjának. Nem egyszer következik be ugyanis az, hogy miután a cipőket nézegető hölgy a város teljes kínálatát végigmustrálta, egy merész fondorlattal visszatér ahhoz a példányhoz, amelyet a műveletsor elején megpillantott. Innen datálódik az, hogy a férfi korrelációba kerül egy régmúltban lezajlott fegyveres csetepatéval.
A választék szerencsére elég nagy, mert a történelem hajnalán lezajlott kádesi ütközet épp úgy lehet a favoritja, mint hastingsi csata, vagy éppenséggel a waterlooi, hogy a többit ne is emlegessük. De vajon miként lehet azt mondani, hogy ez vagy az a csata a miénk?
Egy nemrég alakult startup szerencsére erre is talált megoldást: az ötlet az volt, hogy a kihalás küszöbére került fajokhoz hasonlóan csatákat is örökbe lehessen fogadni. Emlékezzünk csak: az állatkertben ugye, ott a rinocérosz, mi pedig az interneten regisztráljuk magunkat egy adatbázisba, majd átutalunk egy kisebb összeget, aminek ellenében kapunk egy bizonylatot, hogy a rinocéroszt – több száz vagy több ezer honfitársunkhoz hasonlóan – örökbe fogadtuk. Ha kedvünk van, akár ki is járogathatunk a ketrecéhez, ám ezt senki nem várja el tőlünk, elég, ha rendszeresen utalunk pénzt a szóban forgó számlára. Gondunk innentől egy szál se. Nem kell például ganézni az orrszarvú alól, de büszkén feszíthet bennünket az a gondolat, hogy jót és hasznosat cselekedtünk.
A csatával hajszálpontosan ugyanez a helyzet: egy adatbázisból kiválasztjuk a nekünk tetsző harci cselekményt, majd a nevére átutalunk némi lét, és már meg is kapjuk az elismervényt, hogy a történelem eme különleges sarokpontja mostantól a miénk. Etetni, itatni nem kell, csupán a hagyományát ápolgatni oly módon, hogy amikor évfordulója van, megemlegetjük a nevét a közösségi médiában. Nem árt az sem, ha csatlakozunk a számára kialakított zárt vagy nyitott csoporthoz, és ezzel a tennivaklóink (ez elütés, de annyira tetszett, hogy így hagytam) lényegében ki is merülnek, mert ettől a pillanattól spirituálisan összekapcsolódunk vele, és innentől you never walk alone üzemmódban vagyunk.
Képzeljük el a következő szituációt: ott állunk a Spár közepén, ami ebben a kontextusban az általunk örökbe fogadott gargamélai harcmező (itt győzte le Nagy Sándor a perzsákat és vált a világ urává). Mereven állunk, hátunkról csorog le a verejték, mert bármikor jöhet a parancs, és akkor elszabadul a pokol. A tenyerünk is izzad, mert ez a várakozás maga az őrület, aminél még az is jobb, ha az ember felé trombitáló harci elefántok zúgnak. Aztán ez is bekövetkezik, mert jön a mindent feloldó utasítás: „Látom rajtad az undort fiam, de kitartás: még hozok egy teljes kiőrlésű barnakenyeret, aztán mehetsz a kocsival fizetni.”