Fehér tenyér

Nagyon kevés kell ahhoz, hogy elhiggyük: mi magyarok is tudunk jó filmet készíteni. De a néző benyomása szerint az utóbbi tíz, tizenöt évben a filmgyártás Magyarországon igencsak laposnak és belterjesnek mutatkozik.

Jórészt azért, mert ugyanazok az arcok néznek vissza ránk minden moziplakátról, és ugyanazt a maszlagot próbálják velünk újból és újból megetetni. Aki tehát nemcsak nézni, hanem látni is megy a moziba, az előadás után csalódottan gyűri össze a popkornos zacsit, és azzal az érzéssel vágja bele az öblös szeméttartályba, hogy már megint átejtették. És ha mi így vagyunk ezzel, akkor a nagyvilág miért legyen másként?

A magyar mozit a világon valahol ott jegyzik, ahol a magyar focit, és a külföldi szakvélemények szerint ebben az ágazatban is csak annyira vagyunk fejlődőképesek, mint az euro 2010-es bevezetésében. A rendszerváltástól mostanáig nem is álmodhattunk arról, hogy a magyar belviszonyokat hitelesen ábrázoló, határainkon túl is érdeklődésre számot tartható alkotás kerülhet ki a vágószobákból, de íme, megtörtént a csoda: Hajdu Szabolcs rendező talán külföldön is eladható életrajzi játékfilmet forgatott tornaedző testvéréről és annak kanadai tanítványáról.

A kilencvenes években a magyar közvélemény is tudomást szerezhetett arról, hogy a szocialista tábor országaiban enyhén szólva nem volt minden rendben az élsport körül. Ekkor derült ki, hogy az NDK-ban intézményesített formában gyártották a sem férfi sem nem nő szörnyetegeket, a volt Szovjetunióban pedig létezett egy szanatórium, ahová a szertornában megnyomorodott fiatalokat zsuppolták. Akkoriban ezek a hírek nagy megdöbbenést keltettek, de ahogy múlt az idő, újabb, az előbbieket elhalványító szenzációk láttak napvilágot. Talán ezért fordulhatott elő, hogy sosem tudhattuk meg, milyen volt nálunk a helyzet, ami az élsportot, konkrétan a tornát illeti. A Fehér tenyér óta úgy fest, tudjuk az igazságot, nevezetesen, hogy nekünk nem voltak titkos hormonlaboratóriumaink, csak fél- vagy egészen fasiszta edzőink, akik kardlappal suhintottak rá a 10-12 éves gyerekek combjára, ha az edzés előtti sorakozó alatt véletlenül ráléptek a fehér vonalra.

Hajdu Szabolcs filmje ebbe a horrorszerű világba kalauzolja be a nézőt, éspedig úgy, hogy testvérének, Hajdu Zoltán Miklósnak az élettörténetét meséli el. A laikus néző azt hihetné, ebben a témában csak rétegfilmet lehet forgatni, aki tehát nem vonzódik a tornászsport iránt, az semmi élvezeteset nem fog találni ebben a moziban. Lehet, hogy ez a megállapítás maradéktalanul érvényes a baseballal, a krikettel és az amerikai futballal kapcsolatos filmekre, ám a Fehér tenyér a nyolcvanas évek elejétől indul, abból a korszakunkból, amikor a szocializmusról már minden korábban felkent máz lekopott, s amikor minden szürkesége ellenére is a legszilárdabbnak látszott az államhatalom. Ebben a közegeben tevékenykedhettek a filmbéli tornaedzőhöz, Feri bácsihoz (egy kiváló román színész, Gheorghe Dinica alakítja) hasonló alakok, akik formálandó anyagnak tekintették a kezük alá adott gyerekeket, és a siker érdekében semmilyen gazemberségtől sem riadtak vissza.

De Hajdu filmjében ez a nyolcvanas éveket idéző epizód csak a történet egyik szála, amely a félig-meddig már közhelyszámba menő flashback technikával keveredik a jelennel, Dongó Miklós (az önmagát alakító Hajdu Zoltán Miklós) kanadai edzősködésének epizódjaival. Az operatőr Nagy András profizmusának és ihletettségének köszönhetően képileg nincs törés a két korszak között: a nyolcvanas évek lepusztultságát kiválóan ellenpontozza napjaink Kanadájának makulátlansága és szinte steril tisztasága, ám az igazi történet, a néző fantáziáját meglódító erő csakis és kizárólag a gyerekkort idéző képekben, történetmorzsákban rejlik. Az edzőterem kiábrándító valóságához kiválóan illeszkednek a gyerek Dongó (Orion Radies) otthonát, a negyedszázaddal ezelőtti magyar panelvilágot idéző képsorok. Itt még az epizódszereplők, a gyermek Dongó szüleit alakító Lukács Andor és Oana Pellea jellemábrázolása is tökéletes, ám a film utolsó harmadában, mihelyt Hajdu Szabolcs kiaknázza és kimeríti a nyolcvanas éveket, a produkció egyre inkább szétcsúszik és a végén teljesen elnagyolttá, hiteltelenné válik. A történet ugyanis az, hogy a felnőtt Dongó Kanadában vállal tornaedzői állást – a megérkezése pillanatából kezdődnek a flashback visszaemlékezések -, és úgy hozza a helyzet, hogy a kiváló tehetségű kanadai tanítványával (Kyle Shewfelt) összemérik tudásukat a 2002-es debreceni tornász világbajnokságon. Itt Dongó csak egy hajszállal marad le a tanítványa mögött, ám szinte a verseny befejezésének pillanatából fölhagy az edzősködéssel és visszaszegődik mutatványosnak, mint ahogy 16 éves korában is tette az Auróra cirkuszban. Igaz, ez a kirándulás akkor majdnem az életébe került, mert egy háló nélkül végrehajtott ugrást elvétve lezuhant és súlyosan megsérült.

Ezt a történetet – legyen bár mégoly valóságos is – nem sikerült meggyőzően elmesélnie Hajdu Szabolcsnak, sőt a debreceni tornász vb bemutatása szinte már amatőr módon igénytelenre kerekedett. Az önmagát játszó Hajdu Zoltán Miklós színészi játéka is elmarad Orion Radiesétől, ám ez érthető, hiszen a film legerősebb, legdrámaibb jelenetei voltak a gyerekszínészé. A befejezés látványos, de a nézőt tökéletes bizonytalanságba taszító képsorai sem tettek jól a leszálló ágba kerülő produkciónak, mert visszatartott információ helyett inkább a rendező tanácstalanságáról árulkodtak.

Ennek ellenére figyelemre érdemes alkotás a Fehér tenyér, mindenképpen méltó arra az öt díjra, amelyet a 37. magyar filmszemlén kapott, de ezt szinte kizárólag a nyolcvanas évek szocialista valóságából épített alapoknak köszönheti. Ha valamilyen gyümölcscentrifugához hasonló eszközzel kivonhatnánk a filmből ezt az esszenciális történetet, csak a show business kötőanyaga maradna meg a celluloidszalagon. Érthető, hogy a produkciót finanszírozó TV2 logójának unos-untalan föl kellett tűnnie a filmben, de az már túl sok volt a PR-ból, hogy egy hihetetlenül gyönge jelenetben Csisztu Zsuzsának is meg kellett jelennie. A Fehér tenyér addigi komolyságát sodorta veszélybe ez a reklámízű tendencia, de szerencsére a film könnyen és idejekorán véget ért.

Fehér tenyér, színes, magyarul beszélő, magyar filmdráma, 102 perc, 2005
Rendező: Hajdu Szabolcs; forgatókönyvíró: Hajdu Szabolcs; zeneszerző: Darvas Ferenc; operatőr: Nagy András; jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina; producer: Angelusz Iván, Kovács Gábor, Pataki Ági, Reich Péter, Mathieu Kassovitz; látványtervező: Esztán Mónika; vágó: Politzer Péter; jelmeztervező asszisztens: Szűcs Petra; látványtervező asszisztens: Szűcs Petra.
Szereplők: Hajdu Zoltán Miklós (Dongó Miklós), Kyle Shewfelt (Kyle Manjak), Lukáts Andor (Papa), Gheorghe Dinică (Puma), Oana Pellea (Mama), Orion Radies (Dongó, 10 évesen), Sinkó László (Doktor), Mészáros Tibor (Ippolo), Csisztu Zsuzsa (Riporter).
Értékelés: 3