A mesterséges intelligencia állócsillag a science fiction folyton változó egén. A műfaj legelszántabb rajongói úgy hisznek benne, mint valami vallásban, amely nem a végítélet napját, hanem egy új hajnal fölvirradtát jövendöli. A legmegrögzöttebbek még ennél is tovább mennek: már nagyon közelinek érzik az a pillanatot, amikor az öntudatra ébredő gépek a vitapartnerek elszántságával és határozottságával szólnak bele az életünkbe. Egyszer talán még az is bekövetkezik, hogy a tulajdon hűtőszekrényük megtagadja tőlünk az esti nassolás lehetőségét, mert arra a következtetésre jut, hogy ezzel csak jót tesz nekünk. Az Asimov-féle robottörvények értelmében ugyanis a gép sohasem veszélyeztetheti az ember életét, ezért a műkajával telepakolt frigóban nemsokára a gépi-lelkiismeret furdalás is ott lesz, alapfölszerelésként.
Asimov idejében még nem létezett a világháló, így a törvényei javarészt az elszigetelten működő, autonóm gépekre vonatkoznak, nem pedig a hálózatba kötött, virtuális valóságot gerjesztő és abban lubickoló mesterséges értelemre. Talán egy alaposabb elemző szakcikket is megérne az a fölvetés, amely szerint a gépi intelligencia elsődleges célja ugyanaz kéne, hogy legyen, ami a természetes intelligencia esetében magától értetődik. Mi, biológiailag értelmes lények ugyanis törekvéseink jelentős részét annak vetjük alá, hogy minél hosszabb ideig létezhessünk. Ennek pedig az önzés az egyik – ha nem a legfőbb – mozgatóeleme. Ha az intelligenciához nem csatlakozna az önzés, az egyéni öntudat föloldódna és megsemmisülne a közösségi létben – mint a hangyáknál –, de mert ez az egyébként negatívnak tartott tulajdonság egyfajta védelmi mechanizmusként óvja és segíti az elszigetelődésünket, egyének maradhatunk a magunk logikailag zárt világában. Az önzés emiatt rendkívül fontos tényezője lehet a mesterséges, gépi értelemnek is, de nem hiszem, hogy a kutatások ez az elvet követik. Sokkal eladhatóbb arra játszani, hogy a MI egy éterien tiszta, a ráció és a logika szabályait híven követő és azok szerint működő tudás, amely alaptermészeténél fogva nem lehet rosszindulatú, csak ha mi, emberek azzá alakítjuk.
Ezt a konvenciót tolta félre az angol forgatókönyvíró, rendező Alex Garland Ex Machina című filmjében, amely egy olyan hipotetikus esetet dolgoz fel, amikor az MI önmaga megvédése érdekében az önzés és a hazugság eszközeit is alkalmazza. Nem egy látványos, trükkökkel és agyzsibbasztó látnivalókkal teleaggatott produkcióról van szó, hanem lassú folyású, nyomasztó pszichológiai thrillerről, egy lélegzetelállító szépségű robotlány és a tesztelésére kiválasztott fiú nem éppen mesterséges érzelmeken alapuló kapcsolatáról. A neten az olvasható a filmről, hogy Caleb 24 éves, és programozó a világ legnagyobb internetes cégénél. Megnyer egy versenyt, amelynek díja, hogy egy hetet tölthet egy privát hegyi nyaralóban, amely Nathannek, a cég vezérigazgatójának tulajdona. Ám amikor Caleb megérkezik a mindentől távol eső luxusházba, rájön, hogy tulajdonképpen egy különös és lenyűgöző kísérletben kell részt vennie: kapcsolatba kell lépnie a világ első igazi mesterséges intelligenciájával, amely egy gyönyörű robotlány testében lakik.
Többet sajnos nem árulhatok el a produkcióról, mert azzal megsérteném a szpoilerezés első törvényét, amely úgy szól: ha valaki lelövi a megnézésre taksált film poénját, az minimum vért kíván. Az Ex Machinát pedig érdemes megnézni, és nem is csak a műfaj szerelmeseinek. Természetesen nem egy szűz módon eredeti kísérletről van szó, mert ha alaposabban utánanézünk, egész raklapnyi olyan elemet találunk benne, amelyeket a régi idők klasszikusai már hasznosítottak (hamarjában Lem Solarisa jut eszembe, amelyből Tarkovszkij készítette a legemlékezetesebb filmes alkotást), de ez momentán nem szempont.
Garland ügyes forgatókönyvíró, hatásvadászattól mentes, tömör dialógusokat ír, és a sci-fiben szinte kötelező didaktikus részt – amikor a nézőnek meg kell magyarázni, mi miért van – röviden és lényegre törően intézi el, nem bonyolódik bele fölösleges technikai magyarázatokba, csak amennyire ez elengedhetetlenül szükséges. Nála a világtól izoláltan ténykedő őrült tudós archetípusa sem annyira sematikus, ahogy azt más, hasonló témájú filmekben megszokhattuk, de nem is annyira kidolgozott, hogy mély nyomokat hagyhatna a nézőben. A valódi protagonista Ava, a szép robotlány, akihez a tesztelését végző Caleb úgy csatlakozik, ahogy a számítógépes rendszerhez a plug-and-play periféria. Kettejük ambivalens viszonya köré szerveződik az egész cselekmény, amely meglepő, de nem teljesen váratlan fordulattal zárul.
Gyanítható, hogy az Ex Machina nem fog kasszát robbantani, és bár a látványvilága teljesen megfelel a kor követelményeinek, elsősorban azoknak a sci-fi kedvelőknek lehet érdekes, akik a nem a pergős, zúzós mozikat részesítik előnyben. Garland filmje nem teszi próbára a türelmet, de nem is hagy bennünket teljesen nyugton a vetítés után. Ebben a nagy sci-fi túlkínálatban, ami Hollywoodból mostanában ránk zúdul, ez egyáltalán nem csekélység.
Ex Machina színes, amerikai-angol sci-fi, 2015. Rendező: Alex Garland, Szereplők: Alicia Vikander (Ava), Domhnall Gleeson (Caleb), Oscar Isaac (Nathan), Evie Wray (Secretary). Sonoya Mizuno (Kyoko), Corey Johnson. Értékelés: 4