Régen elmúlt már az angolul perfekt beszélő, humanoid űrlények ideje, de hiába tolakodtak a helyükre csápjaikon járkáló óriáspolipok, az észjárásuk, motivációjuk ízig-vérig emberi maradt. Röviden akár ez is lehetne az összegzése a Denis Villenevue rendezésében mostanában elég szép pályát befutó Érkezésnek (Arrival), amely a CGI-vel gyártott sci-fik között olyan hatást kelt, mint az élelmiszeriparban a bio-termék. Számítógépes trükközés nélkül ez a műfaj ma már elképzelhetetlen, de a kevesebb több elvét követve az Érkezés látványfelelősei kifejezetten harmonikus, szinte már minimalista módon hiteles világot építettek a sztori köré.
Első ránézésre a történet sem tűnik agyonbonyolítottnak: egy napon 12 óriási, kagylószerű lebegő objektum jelenik meg a világ különböző pontjain, és bár teljesen passzívak, egyre fokozódik miattuk a nyugtalanság. Az érkezők nem vallanak színt, így nem tudni, honnan és mi célból látogattak hozzánk. Az érintett országok kormányai természetesen rögtön a legrosszabbra gondolnak, ezért izolálják a helyszíneket és megpróbálnak kapcsolatba lépni a jövevényekkel. Hamar rájönnek, hogy ennek legyűrhetetlen akadálya a közös nyelv hiánya. Az ügy innentől nyelvészeti kérdéssé válik, ezért a legnevesebb szakembereket bízzák meg a feladattal. Az amerikaiak a nagy tudású Louise Banks (Amy Adams) professzort és Ian Donnellyt (Jeremy Renner), a fizika és a matematika szakértőjét mozgósítják. Az a dolguk, hogy a 18 óránként ajtót nyitó kagylóba behatolva próbáljanak meg mielőbb kapcsolatot teremteni az idegenekkel.
A sci-fiben létezik egy furcsa jelenség: amikor az ilyen, harmadik típusú találkozásos produkciókban az emberiség már túl van az első, sokkszerű meglepetésen, a cselekmény veszít az érdekességéből, mert a rejtély addig érdekes, ameddig feltáratlan. Amíg nem látjuk az űrlényeket, transzcendens módon éljük meg a létezésüket, ami ugyanúgy tornáztatja az elmét, ahogy a könyvolvasás. Ezt tapasztaltuk az 1994-es Csillagkapuban is, amely csak addig volt feszítően érdekes, amíg a régészek meg nem fejtették a homokból előkerült szerkezet titkát, és ez jött elő az Érkezésben is: várakozásteljesen izgalmas, amíg Louise nem találja meg az idegenekkel a hangot. A beszédjüket ugyan továbbra sem érti, de írásban képes kommunikálni velük. Megjegyzem: teljesen abszurd ezt a vokális-vizuális kapcsolatteremtési metódust éppen az angolszász nyelvvel és írásmóddal demonstrálni, amikor az angolok köztudottan az írják hogy hegedű és azt mondják, zongora.
Egyéb következetlenségek is akadnak a filmben. Idővel az is kiderül, hogy végső soron egy időparadoxonról van szó (vigyázat, szpoiler!), mert Louise egyszer csak látni kezdi a jövőt. A közelmúlt másik nagyívű sci-fijében, a 2014-es Lucyban legalább tudtuk, hogy a főhős az agyát áttranszformáló gigantikus mennyiségű kábítószer miatt vált omnipotensé. Az időlátásos dologra itt viszont nem kapunk magyarázatot, bár ez nem akkora hiba, hogy tönkrevágná a moziélményt, mert aki egy ilyen film megnézésére vállalkozik, hallgatólagosan elfogadja a majdan jelentkező kisebb-nagyobb csúsztatásokat.
Az Érkezés legérdekesebb vonulata az, ahogyan az emberiség kezelni próbálja a helyzetet. Szelídebb formában, de egyértelműen előjön az ún. „marslakók inváziója”-effektus is. Az általunk ismert fizikai törvényeket negligáló módon, hatalmas felkiáltójelekként lebegő kagylók a politikai elitet és a közembereket egyaránt nyugtalanítják, és ezt a forgatókönyvíró Eric Heisserer abszolút hitelesnek tűnő módon, dokumentarista eszközökkel hozza elő. Amíg a kínaiak és az oroszok militáns próbálkozásait figyeljük, fölerősödik bennünk a sejtés, hogy az ilyen, civilizáció-szintkülönbséges találkozások mindig a gyengébb pusztulásával végződnek (erről az aztékok és az indiánok sokat tudnának regélni). Jogos tehát a félelem, hogy egyszer csak a kagylóban imbolygó lények is elővesznek valami űrmordályt a sifonérjukból.
De az idegenek tintapacni jeleit (vigyázat szpoiler!) az amerikai tudósok aránylag gyorsan megfejtik, és nyilvánvalóvá válik, hogy az idegenek segíteni akarnak rajtunk. Itt már teljes mellszélességgel a mesék birodalmába lépünk, mert az élővilág történetében soha nem fordulthat elő az, hogy egy magasabb intelligenciaszinten lévő faj fel tudjon emelni magához egy nála alacsonyabbat. Gondoljuk arra, mihez kezdhetnénk, mondjuk, a hernyókkal? Az intelligenciaküszöbökön ugyanis nem lehet csak úgy átsegíteni egymást, ahogy a járdaszegélyen egy botjával bicegő nénit. Aki azt mondja erre, hogy azért biztosan vannak kivételek, mert az állatokat is be lehet tanítani erre-arra, próbáljon diferenciálszámításról csevegni a házi kedvencével.
A film ezt a képtelenséget – ami éppen olyan éles határvonal, mint a fénysebesség áthághatatlansága –, egyszerűen nem veszi tudomásul. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a jövevények – dacára annak, hogy mangrovefáknak néznek ki – az észjárásuk szerint maguk is emberek. Márpedig ha azok, miért nem egy komplett űrpolip-angol nagyszótárral állítottak be hozzánk, ha már a gravitációt is a feje tetejére tudják állítani?
A filmet ez csak a továbbgondolhatóság tekintetében hervasztja egy kicsit. A józan, tényszerű értékelésnek sokkal többet árt az a hollywoodiasan érzelgős keret, amelybe ezt az 3. típusú találkozást beillesztették (vigyázat szpoiler!). Louise lánya meghal rákban, és egészen a befejezésig abban a hitben vagyunk, hogy ez előzmény, pedig valójában az események utáni történés. A jövőlátó képesség birtokában Louise lassanként megtalálja azokat az irányjelzőket, amelyek segítségével, ha nem is boldog, de az emberiségre nézve megnyugtató végkimenettel fejezheti be a kalandot. Arra viszont nem kapunk választ, mi volt az a jótett, amivel a jövevények a segítségünkre siettek – a jelek arra utalnak, hogy talán a világbéke lehetett –, ám ez olyan nagyon nem is szekíroz bennünket.
Nem kell mindig, mindent tudni, főleg nem, ha űrből érkező civilizációk ügyes-bajos dolgairól van szó. A történelmünk kezdete óta számolunk velük, és hol hozzánk hasonlító isteneknek, hogy csápjaikon lebegő polipoknak képzeljük el őket, pedig lehet, hogy a valóság sokkal mellbevágóbb, mint gondolnánk. Mit szólnának például egy olyan sci-fihez, amelyből kiderülne, hogy a jövevények már régóta itt vannak közöttünk, de tudják, hogy a civilizációs küszöb miatt nem elegyedhetnek velünk szóba. Ezért aztán szépen, csöndben kihasználnak bennünket, úgy, ahogy mi is a nálunk alacsonyabb rendűeket. Nevük azért van, mert bár ügyes rejtőzködők, mégsem láthatatlanok. Úgy hívjuk őket: vírusok.
