Piacra szeretünk járni. Veszünk mindenfélét, mert azért ez a fő csapásirány, meg alkudozunk is egy kicsit ahol lehet, meg válogatunk, nézelődünk. De találkozunk, beszélgetünk, sőt ismerkedünk is. A piac egy közösségi tér. Vidéken főleg. Kisvárosban pláne. Várjuk. Kedd, péntek, vasárnap. A hétvégi a legnagyobb, a legszínesebb, választék bőven, szatyrok telnek, információ is áramlik.
Két idősebb asszonyság több méteres körzetben hallatva osztotta meg az érdeklődőkkel életbölcsességeit. A kofa – hogy mennyivel kifejezőbb szó ez, mint a szimpla eladó! – már abból meg tudja állapítani csalhatatlan biztonsággal, ahogy a standot megközelíti valaki, hogy komoly szándékú vevővel áll-e szemben, vagy csak olyan nézelődős fajtával. A vevő(jelölt) jó ismerős lehetett, mert telepakolt kosarát letéve hosszabb beszélgetésre rendezkedett be. Helyeselve bólogatott, hogy bizony, az emberismeret az nagyon fontos. Mert itt van példának okául ő. Ott volt. Teljes terjedelmével és hangerejével. Tanúsíthatom. Meg mindenki, aki meg röpke néhány perc alatt megismerhetett egy egész élettörténetet.
Az első urát /szegényt/ az ital tette sírba, pedig amúgy áldott jó ember volt. Ha nem ivott, kenyérre lehetett kenni, még virágot is hozott. Ha csak pityókás volt, de szépen énekelt! Olyan mulatós fajta volt. Ha viszont túlcsordult benne a cefre, kezet emelt a családra. Úgyhogy a gyászév letelte után megfogadta, hogy olyan férfit keres, aki az ital szagát is utálja. Hát nem kifogta? A második is csak eltalált a kocsmába, haza meg alig. Belevitték a haverok, a léhűtők, mert olyan ember volt, hogy nem tudott nemet mondani. El is váltak, hiába mondta az anyja, hogy elég nagy az asszony köténye, hogy eltakarja a házi bajokat, ő bizony nem tűrt.
(Közben kiválasztottam két szép padlizsánt.)
Szóval a harmadik férjjelölttel csak úgy vadasan, összebútorozva voltak, szerencsére. Mert hát az úgy utálta a szeszt, hogy pusztította, ahol érte. Mindegy volt neki, csak a-val kezdődjön, a bor, a sör, a pálinka, legurította a gigáján. Ki is tette a szűrét még idejében.
(Választottam még egy padlizsánt, ne ácsorogjak már ott csak úgy, kíváncsiságból.)
De nem jó ám egyedül élni egy asszonynak – hallottam a folytatást -, s az árus sokat tudóan bölcsen bólogatott.
Fizettem, vittem a padlizsánokat. Kicsit imbolygó, de igen jó külsejű, őszes, bajuszos férfi lépett az asszonyokhoz, és cuppanós puszit adott a mesélő ráncos arcára, aki üdvözült mosollyal nézett fel rá. A padlizsánok fölé enyhe vodkaillat szállt.
Az élet szép. Az emberismeret fontos.