Elnöki sátorban tojik a pók

2013.11.11.
1.1K megtekintés

Olvasom, hogy Obama elnök minden külföldi útjára egy átlátszatlan, zajkeltő berendezéssel is felszerelt biztonsági sátrat visz magával, ami megakadályozza, hogy lehallgassák.

Nos, ilyen az, amikor az ember csattogtatni kezd a korbáccsal, és fültövön vágja vele magát, mert hát éppen Obama volt az, aki ezt a lehallgatásos szellemet kiengedte a palackból. Bár ez azért nem annyira biztos, mert amióta világ a világ, mindig lehallgatták egymást az emberek. A fáraók korában külön akusztikusok dolgoztak azon, hogy a palota falába vájt lyukakon kiszűrődő zaj értelmét megfejtsék, de tévedés azt hinni, hogy csak a politikusok kisérleteztek ilyesmivel. Közismert tény, hogy a nagymamák falra szorított üvegpohárral próbálták megtudni, miről vitáznak a szomszéd panellakás lakói, amire – mármint a trükközésre – nem is volt szükség, mert az ember, ha akarta, ha nem, mindent tudott a szomszédság magánéletéről.  Régi, és talán már divatját vesztett szokás volt az is, hogy a felnőttek a kisgyerekeket pszt, tojik a pók! figyelmeztetéssel intették csöndre, ha lármájukkal elnyomták a falon átszűrődő, érdekesnek vélt beszédhangokat.

Ez a mostani hóbort azért egy kicsit más. Immár nincs szükség sem vizespohárra, se egyéb hangerősítő, öblös edényre, mert mindenkinek van mobiltelefonja, amit az Isten is lehallgatásra teremtett. A spionoknak ma már nem is kell rácsatlakozniuk a vonalra – vagy jelen esetben a frekvenciára , hogy aztán gyorsírással rögzítsék a megszerzett infót, mert minden beszélgetés, sms és képes üzenet rögzül a szolgáltató adatközpontjában. Ezt kell csak megszerezni és máris ölünkbe pottyan mindaz, amire az emberiség évezredek óta eszelősen kíváncsi.

A kérdés az, hogy vajon lehet-e védekezni ez ellen a gusztustalan szokás ellen, és ha igen hogyan? Mint látható, a naivabbak ezt úgy képzelik el, hogy szigetelt sátrakba vonulnak vissza, de ők is tudják, hogy ezzel részint nevetségessé válnak, részint semmi sem garantálja, hogy a ponyván nem keletkezik egy piciny repedés, amelyen át bekúsztatható egy parányi mikrofon. A helyzet tehát egészen orwelli, és ez a jövőben még fokozódni is fog, mert most még lehallgatás-mentessé tehetjük magunkat, ha elveszítjük, vagy otthon felejtjük a mobilunkat, de megeshet, hogy hamarosan napvilágot lát egy olyan törvény, amely büntetést helyez kilátásba az ilyen jellegű mulasztásokra. Nem tudni, miként reagálnak majd erre azok, amik már most is összenőttek a mobilkészülékeikkel, előfordulhat, hogy nem is veszik majd zokon ezt az egyelőre még csak hipotetikus eljárást.

De térjünk vissza az alapkérdésünkhöz: lehet-e abszolút biztosan védekezni a mobilos lehallgatások ellen? Meggyőződésem szerint lehet, mégpedig nem annyira az informatikát, mint amennyire az etikát érintő megoldásokkal, magyarán: olyan helyzetet kell kialakítani, hogy ne legyen érdemes lehallgatni bennünket. Ez csak elsőre tűnik bonyolultnak, valójában a feltételrendszer könnyen teljesíthető: őszintének kell lennünk egymáshoz. Ha a mobilos beszélgetéseik során is ugyanazokat a nézeteket hangoztatjuk, amelyeket élő szóban mondunk, biztos nem lesznek érdekesek a szerveren raktározott beszélgetéseink. A magánélet mezején ez még úgy-ahogy el is képzelhető – bár itt is erősen döcög a dolog –, de a politikában az ilyesmi egyenesen nonszensz. Az utóbbiról ugyanis köztudott, hogy túlnyomórészt a cselre és a csalásra épül, amelynek termőtalaja a hazudozás.

Innentől pedig az is nyilvánvaló, hogy a lehallgatásos hóbortnak nem lesz egyhamar vége, úgyhogy Obama összecsukható sátra még sokáig, ott lapul majd a csillagos-sávos elnöki gatyák alatt az amerikai címerrel dombornyomott és bonyolult biztonsági zárral védett number one utazóbőröndben.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.