Majoros SándorOlvasom, hogy Obama elnök minden külföldi útjára egy átlátszatlan, zajkeltő berendezéssel is felszerelt biztonsági sátrat visz magával, ami megakadályozza, hogy lehallgassák.
Nos, ilyen az, amikor az ember csattogtatni kezd a korbáccsal, és fültövön vágja vele magát, mert hát éppen Obama volt az, aki ezt a lehallgatásos szellemet kiengedte a palackból. Bár ez azért nem annyira biztos, mert amióta világ a világ, mindig lehallgatták egymást az emberek. A fáraók korában külön akusztikusok dolgoztak azon, hogy a palota falába vájt lyukakon kiszűrődő zaj értelmét megfejtsék, de tévedés azt hinni, hogy csak a politikusok kisérleteztek ilyesmivel. Közismert tény, hogy a nagymamák falra szorított üvegpohárral próbálták megtudni, miről vitáznak a szomszéd panellakás lakói, amire – mármint a trükközésre – nem is volt szükség, mert az ember, ha akarta, ha nem, mindent tudott a szomszédság magánéletéről. Régi, és talán már divatját vesztett szokás volt az is, hogy a felnőttek a kisgyerekeket pszt, tojik a pók! figyelmeztetéssel intették csöndre, ha lármájukkal elnyomták a falon átszűrődő, érdekesnek vélt beszédhangokat.
Ez a mostani hóbort azért egy kicsit más. Immár nincs szükség sem vizespohárra, se egyéb hangerősítő, öblös edényre, mert mindenkinek van mobiltelefonja, amit az Isten is lehallgatásra teremtett. A spionoknak ma már nem is kell rácsatlakozniuk a vonalra – vagy jelen esetben a frekvenciára , hogy aztán gyorsírással rögzítsék a megszerzett infót, mert minden beszélgetés, sms és képes üzenet rögzül a szolgáltató adatközpontjában. Ezt kell csak megszerezni és máris ölünkbe pottyan mindaz, amire az emberiség évezredek óta eszelősen kíváncsi.
A kérdés az, hogy vajon lehet-e védekezni ez ellen a gusztustalan szokás ellen, és ha igen hogyan? Mint látható, a naivabbak ezt úgy képzelik el, hogy szigetelt sátrakba vonulnak vissza, de ők is tudják, hogy ezzel részint nevetségessé válnak, részint semmi sem garantálja, hogy a ponyván nem keletkezik egy piciny repedés, amelyen át bekúsztatható egy parányi mikrofon. A helyzet tehát egészen orwelli, és ez a jövőben még fokozódni is fog, mert most még lehallgatás-mentessé tehetjük magunkat, ha elveszítjük, vagy otthon felejtjük a mobilunkat, de megeshet, hogy hamarosan napvilágot lát egy olyan törvény, amely büntetést helyez kilátásba az ilyen jellegű mulasztásokra. Nem tudni, miként reagálnak majd erre azok, amik már most is összenőttek a mobilkészülékeikkel, előfordulhat, hogy nem is veszik majd zokon ezt az egyelőre még csak hipotetikus eljárást.
De térjünk vissza az alapkérdésünkhöz: lehet-e abszolút biztosan védekezni a mobilos lehallgatások ellen? Meggyőződésem szerint lehet, mégpedig nem annyira az informatikát, mint amennyire az etikát érintő megoldásokkal, magyarán: olyan helyzetet kell kialakítani, hogy ne legyen érdemes lehallgatni bennünket. Ez csak elsőre tűnik bonyolultnak, valójában a feltételrendszer könnyen teljesíthető: őszintének kell lennünk egymáshoz. Ha a mobilos beszélgetéseik során is ugyanazokat a nézeteket hangoztatjuk, amelyeket élő szóban mondunk, biztos nem lesznek érdekesek a szerveren raktározott beszélgetéseink. A magánélet mezején ez még úgy-ahogy el is képzelhető – bár itt is erősen döcög a dolog –, de a politikában az ilyesmi egyenesen nonszensz. Az utóbbiról ugyanis köztudott, hogy túlnyomórészt a cselre és a csalásra épül, amelynek termőtalaja a hazudozás.
Innentől pedig az is nyilvánvaló, hogy a lehallgatásos hóbortnak nem lesz egyhamar vége, úgyhogy Obama összecsukható sátra még sokáig, ott lapul majd a csillagos-sávos elnöki gatyák alatt az amerikai címerrel dombornyomott és bonyolult biztonsági zárral védett number one utazóbőröndben.
