Egypercesek

Bacsa Zsófia a Szegedi Tudomány Egyetem Mezőgazdasági mérnöki karánnak hallgatója. Több éve foglalkozik írással, de ezen a területen ő is autodidakta, mint íróink, költőink közül megannyian. Fogadják szeretettel a bemutatkozását!

Márciusi ifjak

–  Milyen nap van ma? – kérdezte újságját forgatva a ház ura.

– Péntek – mondta túlkiabálva a tányérok csörömpölését az asszonyka.

– Hányadika?

– Ez év március 15-ike – kiabálta a mama a kamrában pakolászva.

– El is feledtem.

– Hogyhogy? – nézett ki döbbenten szemüvege fölött a tata.

– Hisz minden három színben tündököl – jelentette ki bátran egyetlen leánya.

– Nem volt ott a kokárdám az asztalomon.

– Biztosan csak elcsenték – ráncolta homlokát a mama.

– Ugyan kik? – rakta le feldúlva újságját a ház ura.

– Hát a márciusi ifjak – kiáltották fel egyszerre hangosan.

Májusi cserebogár

Nagy port kavart a zöldellő búzamezők között a szekér. Két megtermett igavonó paripa feszült neki útjának néhány szó erejében:

– Lenni… – szólt az egyik.

– Vagy nem lenni – mondta a másik.

A kocsis sóhajtott elnézve a távoli zöld földekre. A nyakló peremén kényelmesen üldögélt a potyautas, kopottas csizmái mind a hat lábán virítottak. Egy szem zsákján foltja mutatkozott; tartalma értékes, akár egy jel a továbblépéshez.

Megmozdult a levegő, hullámokkal gerjesztette a termőföldet. Megmozgatva minden fűszálat, minden apró élőlényt légbe repítette. A potyautas széttárta szárnyát s azon nyomban a kocsis látóterébe ütközött. Forgatta és görgette a légáramlat. Barna és narancssárga foltban a természet jelenségeként mutatkozott be ez évben.

Kicsiny zsákja szétnyílt egy szem kukoricát pottyantott az ölébe. Meglepődve mosolygott az idős parasztember s noszogatta lomha paripáit.

– Gyerünk, gyerünk! Lehet vetni a kukoricát, visszatért a májusi cserebogár.

Fehérbe öltözött felület

Fehérbe öltözött a mennyasszony s várta esküvőjét. Hosszú uszálya szétterült a föld széles peremén. A bölömbika lengenádból fonta koszorúját, s könnyeit a tőkés réce simította el arcán.

A vőlegény lassan jelent meg a horizonton. Fényesen ékes csillagként lépett az oltárhoz s párját fényével bevonva mutatta meg a világnak.

Tövises akácsor húzódott a fagyott út mentén, a közeli fenyvesekben sárgacsőrű rigóhad énekelt buzgón rejtőzködve. A dolmányos varjú közéjük szorította magát s csőrét kinyitva elijesztette a kórus összes tagját. Csend borult a tájra.

Lassan elkezdődik a szertartás, a természet lényei életre kélnek. Délben minden fehéraranyban tündököl, majd elvakítva mindent, egy perc alatt fehérré vált a göröngyös felület.

***

Az évnek ezen szaka talán kifejező és meghatározó. Fehérben tündöklő éji álmok virrasztanak nap, mint nap a pusztaság végtelenében.  Tehén hívja gidáját a fehérbe öltözött felületen. Csak egy folt az egész semmi több.

– Jó lesz az! – szólalt meg a paraszt, bajsza dérbe fagyva. – Hol suta várja gidáját ott lesz a mi földünk.

Az otthonkába bugyolált asszonyka csak bólogatott hevesen.

– Tizenkét holdnyi terület? – tette fel kérdését.

– Hasra ütésre.

Az asszony tenyerével ütögette ura kerekded hasfalát s örömmel nyugtázta, hogy masszívan helyt állt a kérdésre a kijelentés.

***

Szinte egy jelenés a most. A jelen pillanatában egy ravaszdi ügetett a hasáig érő hóban. Orrával túrta maga előtt az utat, üreget keresve, hogy szomszédjait meglátogathassa.

– Szép jó napot! – köszöntötte őket, fejét az üregbe rejtette.

Egy villásreggeli keretében hajtott fejet egy pocok család előtt.

A mókus felriadt téli álmából egy reggeli kiruccanásra. Szorosra kötött nyakkendőjével ugrált a kopasz fák ágain, pofájában a készletéből szánt ajándékokkal egybekötve.

A sün családostul ment a meghívás helyszínére. Két fiával kézen fogva várták, hogy elkezdődjék a pocok elegáns reggelije.

A varjú fekete tollaival ékesítette a tájat. Óvatosan szállt le az egyenletes felületre, hogy két lábán érkezhessen, feszes frakkjában s kimagasló cilinderében. Kényesen rázta le magáról a hópelyheket. A pár méteres út, talán néhány száznak hatott az elmének.

Az egyetlen bejárat zárva volt. A tömeg kint tolongott, míg a ravaszdi a farát felcsapva próbálta magát kiszabadítani a szűk járatból. A frakkos varjú nem habozott, csőrével csípte meg a vadul ide-oda járó róka farkát. Ám, amint erőt vett munkájába a ravaszdi ugyanúgy bent ragadt, s a varjú egy új bejárattal gazdagította a pocokcsalád lakát a beomlott mennyezeten.

Cseresznyefák virága

Egy ifjú pihent meg a közeli gyümölcsös határán. Három hosszas sorban rózsaszín virágban pompázó fák sorakoztak a véget nem látó területen.

Sehol senki.

Méhek lepték el a fák koronáit. Egy-egy virágba belemászva virágporral betakarva, új külsővel tértek vissza a kaptárba nektárt készítve a kolóniának.

Csak a buzgó zümmögés törte meg a táj csendjét. Az ifjú tarisznyájából egy megviselt könyvet húzott elő, melyen szamárfülek, szakadások, ismeretlen eredetű foltokkal tarkított borítóval volt megáldva. Egy szalag mutatta, milyen hosszan időzött a könyv hol kinyitva, hol becsukva, de az sem volt már egyben.

Érezte a fák mézédes illatát. Magával ragadta a hely varázsa, s a könyv tartalma. De nem hallotta, hogy közeledett valaki.

– Mit olvas? – kérdezte a hirtelen felbukkant nő, ki szép volt s bájos.

– Csehovot – nézett fel a sorok közül.

A fák hullajtották szirmaikat, puha paplant alkotva a párnak a kemény talajon. A nő mosolygott s bátran az ifjú mellé szegődött. Hallgatta a mesét. Érzete, hogy ott van a mesében.

Szerelem ütötte egymás lelkét. Az est leszálltával ballagtak végig kézen fogva a cseresznyéskert végtelenében. Nem kérdeztek, s nem is válaszoltak.

Négy évszak

 Tavasz

( William Shakespeare nyomán)

Itt a tavasz, itt van újra.

Női bájában fejti színekbe a hónapokon át tartó szürke kopárságot. Nyugalma oly kellemes, mint ahogy szeszélye megrendítő. Bő szoknyája lendülete nem lankad, ahogy sípoló szeleket ereszt a pusztai tájra, mik bosszúra szomjazva dögvészes ködöt szabadított reá. Személyéből áradó melegsége duzzasztotta a gátak közé szorított ki folyókat, hogy büszkén múlja felül partjaikat.

Kacagva nézte munkáját.

Egy ól állt üresen a mező közepén, amely vízbe fullt. Tükörképében önnön maga fénykorát látva hullajtotta egykori külső vakolatát a mélybe. Iszap borította a pásztor telkét, melyen mételyes nyáj varjakat hízlalt.

Kegyetlenül korbácsolta az élőket a tél. Mindent elvett s eltemetett. A tavasz bánatában takarította el nyomokat. Kopár dögtemetőt lefedte gyalogösvénnyel, amit nem járja nyom. Zöld gyep öleli körbe az egykori romot, aranyló körte fehér virágai díszítették a sírboltot.

Haragja visszahúzódott s a folyók is lenyugodtak. Apró szemű záporokkal fejezte ki gyászát, új életre hajtva az elhullott veszteséget.

Itt a tavasz, itt van újra.