Máig emlékszem arra a napra, amikor a szabadkai Elektrotechnikai és Gépészeti Iskolaközpont Gubec Máté utcai épületének első emeletén kézhez kaptam a technikusi záróvizsgáról szóló oklevelemet. Erőteljes túlzás lenne azt mondani, hogy tíz centivel a föld felett jártam a boldogságtól, de hogy megkönnyebbültem, azt hétszentség. Lezárult egy korszak az életemben, és elkezdődött egy másik, ami cseppet sem volt kiszámíthatóbb ennél a négy évnél, amit hál’ istennek, most már magam mögött tudhattam.
Nem jó kedvemből választottam utam céljául az elektrotechnikát, hanem mert ezt jelölte ki számomra a szülői önkény. Jaj, miket is beszélek! Nem volt ott szó, semmilyen önkényről, legalábbis nem olyan egyértelműen keletkezőről, mint amikor hetedik után az a rögeszmém támadt, hogy jelentkezek a mosztári repülőgimnáziumba. Mivel katonai iskoláról volt szó, vasfegyelmet és a rendszer iránti teljes lojalitást követelt minden hallgatójától, amire egy tizennégy éves kamasznak semmilyen rálátása sincsen, ezért apámnak alá kellett volna írnia a jelentkezési papírjaimat. Ő még talán hajlott is erre – katonaként a Tito-gárdában szolgált, leszerelése után pedig tartalékos őrmesterként továbbra is odaadó híve maradt a rendszernek –, de alezredesi rangban praktizáló katonaorvos nagybátyám megvétózta ezt a – valljuk be – hóbortos elképzelést.
Majd meggebedtem a dühtől meg a tehetetlenségtől, de ez csak néhány napig tartott. Amikor pedig a legjobb barátomat, akinek az apja szemrebbenés nélkül aláfirkantotta a papírt, a felvételin színtévesztés miatt kiszuperálták, rájöttem, hogy a katonásdi nem is nekem való.
De ez még nem lendített előbbre a pályaválasztás gidres-gödrös országútján. Tény, hogy apám és a nagybátyám közös erőfeszítéssel megakadályoztak abban, hogy tortúrába illő módon tegyem tönkre az életemet, ám ott maradtam a nyolcadik osztályt lezáró nyárban a jövőmet illető elképzelés halvány sejtelme nélkül, és ez a legkevésbé sem izgatott. Miközben az osztálytársaim azon fáradoztak, hogy bejussanak valamelyik középiskolába, én szezonmunkásként dolgoztam a szülőfalum határában működő gyümölcskonzervgyárban. A gondtalanság jóleső érzésével stószolgattam az uborkás ládákat meg az alumínium cefrés tepsiket, de úgy augusztus közepe felé anyámnak eszébe jutott, hogy tán mégis kéne tanulnom valamilyen szakmát. Észrevételét közölte apámmal, aki eztán körbepuhatolózott a munkahelyén, hogy esetleg volna-e kilátás valami ösztöndíjra, és örömére kiderült, hogy gépész- , illetve elektrotechnikusra hamarosan szükségük lesz. A szüleim ezután arra jutottak, hogy a gépészet zajos és olajos, de az eletrotechnika elegáns és tiszta. Mivel mindkét területen maradt még néhány betöltetlen hely a szabadkai Elektrotechnikai és Gépészeti Iskolaközpontban, egy névleges pótfelvételi után – szó szerint az utolsó pillanatban – rákerült a nevem az 1971/72-es tanulói listára.
Katonatiszt nagybátyám ekkor fölajánlotta, hogy a tanulmányaim idejére kifizet nekem egy szerény albérletet, mert tapasztalatai szerint a kollégium nem való tanulásra. Emlékszem, anyámmal minden elképzelés nélkül bevonatoztunk Szabadkára, hogy találjunk kiadó szobát. Anyám egy szót sem tudott szerbül – én is csak néhányat –, de azokban az időkben Szabadka még olyan hely volt, hogy bárhol, bárkivel szóba állhattunk, egészen biztosak lehettünk benne, hogy magyarul fognak válaszolni. Úgy rémlik, a piacon kérdezősködtünk, és csakhamar kaptunk is egy tippet: a központtól nem messze, a Luka Botica utcában egy idős, gyermektelen házaspár két tanuló részére adott ki egy szoba konyhás udvari melléképületet. Megnéztük a helyszínt, és rögtön beleszerettünk. A kulipintyót végül a legjobb barátommal közösen vettük ki, de csak én töltöttem ott mind a négy évet, mert a barátom egy év múlva átváltott az ingázásra.
A középiskolás éveimet javarészt olvasással töltöttem, és bár a tanulást sem hanyagoltam, közepesnél alig voltak jobbak a jegyeim. Már az iskolapadban is megküszködtem ezzel a szakmával, mert az írás, az irodalom jobban érdekelt. A leghátsó padban ülve suttyomban mindig olvastam, és bár előfordult, hogy a tanár elkapott, mindig megmentette a bőrömet az, hogy sosem valami olcsó ponyvát, hanem szépirodalmat talált nálam.
Szép, de nehéz éspedig ellentmondásosan nehéz évek voltak azok, ott Szabadkán. Küszködtem az iskolával – ezekben az években a technikumnak nem volt saját épülete, így Szabadka majd’ mindegyik középiskolájában koptattam a padokat –, és küszködtem a sokszínű kulturális élet szirénhangjaival, ami folyton új kihívásokra csábított. Anyám mindig kiporciózta az ellátmányomat, amit a tiszta ruhámmal és a tanszereimmel elegyítve egy nagy, műbőr utazótáskában cipeltem végig a városon a vasútállomástól a Luka Botica utcáig, de amikor a Jadran mozinál befordultam a valamikori Kossuth utcára, vagyis a korzóra, mindig megálltam a Forum kiadó könyvesboltja előtt, és a zsebpénzemből vettem egy könyvet. Arra nagyon vigyáztam, hogy a hétvégi, hazafelé szóló buszjegy ára megmaradjon, de a heti költőpénzemnek ezzel a húzással a szó nemesebb értelmében a nyakára léptem. És mert az ellátmány szerdára, csütörtökre mindig elfogyott, pénteken már kopogott a szemem az éhségtől. A könyveim viszont szépen gyarapodtak.
Megvolt hát a záróvizsga, hazavittem az erről szóló okiratot és megmutattam apámnak. Éppen Pista sógorommal borozgattak a konyhában, és mert érkezésemkor már csak az üveg alján lötyögött némi matéria, az öregem szokatlanul emelkedett hangulatban leledzett. Nem volt felvágós típus, de most szükségét érezte, hogy domborítson egyet Pista sógor előtt, akit röviddel azelőtt küldtek el a szövetkezetből és most a helyi asztalos üzemben nyelte a fűrészport. Apám előtt nem maradhatott titokban, hogy a sógor egyszülött fia csak hóstaplerkedik, így bármennyire is alantas meg pitiáner ez a dolog, büszkélkedett egy kicsit velem. Az ajtó mellett, a sámlin kuporogva restelltem magam, miközben a kissé pityókás jóapám azt fejtegette, hogy ő egy igazi fasza gyerek, mert jól kereső szakmát adott a kezembe. Pista sógor a poharát nézegetve, zavartan bólogatott, és tán motyogott is valami elismerőt, de apámnak ez sem volt elég. Tőle szokatlan bőbeszédűséggel azt is kifejtette – nagyjából három mondatban –, hogy hétfőtől már élesben termelni fogok, mert elintézte, hogy azonnal munkába állhassak.
Ez egy kicsit meglepett. Arra számítottam, lesz legalább két hetem kipihenni magam, és titokban még egy adriai nyaralásban is reménykedtem, amire gazdag nagybátyám tett is valami bizonytalan célzást. De a szocialista jövő kifürkészhetetlen útjait ő sem láthatta fényesebben egy szekerén pipiskedő parasztnál. Márpedig ha a vállalatnak szüksége volt a kezem munkájára, akkor – különös tekintettel a négy éven át felvett és főleg mozi- meg színházjegyre elpazarolt ösztöndíjra – nem ellenkezhettem. Várt az elektrotechnikával csipkézett, kifürkészhetetlen jövő és a szocializmus diadalittas építése. Kár, hogy mindez a lehető legteljesebb mértékben hidegen hagyott.