Egy szabadkai író emlékezete

Február 18-án a Magyar Széppróza Napját ünnepeljük. Ilyenkor az egész ország az írókra figyel, se szeri se száma az alkalmi rendezvényeknek, amelyek mind azt a töretlen optimizmust sugározzák, hogy regény- és novellairodalmunk maga a megtestesült állandóság.

A prózanap ebben az értelemben személytelen, pedig már a létrejötte is személyhez kötött. Február 18-a ugyanis az egyik legnagyobb magyar író, Jókai Mór születésnapja, vagyis a szépirodalmat még egy ilyen ünneplés során sem lehet úgy kezelni, mint egy adalékot, ami egyfajta fűszerként bármilyen élethelyzethez hozzárendelhető.

Számomra ez a megközelítés több mint szimpatikus. Semmilyen alkotás nem áll meg a lábán, ha nincs mögötte egy őt létrehozó egyéniség. Az ismeretlen szerzők műveit ugyan csodáljuk, de zavarban is vagyunk miattuk, mert az a kapocs, ami az alkotást hozzáköti a gondolkodásunkhoz, bántóan hiányzik. Ebből a megközelítésből érdemes lenne megfontolni azt, hogy ezen a jeles napon tegyük szokássá, hogy egy vagy több kevéssé ismert, ugyanakkor különleges, kiváló tehetségű írót beemelünk a közfigyelem lámpafényébe. Legyen ez az ő napjuk is, ne csak olyan nehezen körvonalazható törekvés, mint amikor a 70-es 80-as években a világbékét ajnároztuk.

Az a tehetség, akiről a fenti szempontok figyelembevételével most szeretnék megemlékezni, a nemrég elhunyt szabadkai születésű Szathmári István, aki nekem egyszerre volt a földim, az ismerősöm, és részben a barátom. Őt is az 1991-es jugoszláv polgárháború sodorta át Magyarországra, és itt találkoztunk először, pedig „odaát” is tudtunk egymás létezéséről. István 1989-ben Forum regénypályázatot nyert, így a vajdasági magyar irodalomban szép karrier elé nézett volna, ha minden marad a régiben.

De mint tudjuk, nem maradt, és ami a Vajdaságban gördülékeny módon működött, az a határ innenső oldalán sok esetben csak döcögött. Nem Szathmári István volt az egyetlen délvidéki író, aki az új idők, új követelmények szorításában eltűnt a középmezőnyben. Hosszan sorolhatnám azokat a vajdasági költőket, írókat, akik az 1991-es kényszerű emigráció után erre a sorsra jutottak, és érdekes lenne azon is eltűnődni, miért következhetett ez be, hiszen egészen kiváló tehetségekről van szó, akik komoly életművel a hátuk mögött érkeztek Magyarországra, de úgy vélem ez nem az én feladatom. Talán egy megjegyzés kívánkozik csak ide: a 70-es 80-as években főként az Új Symposion által teremtett stílus divatja (ez volt a posztmodern) az ezredforduló környékére véget ért, és az abban nevelkedett írók nem tudtak az új helyzettel mit kezdeni.

Szathmári Istvánnal ebben a furcsa, lebegős időszakban találkoztam, és annak ellenére, hogy egészen máként láttuk a világot – de főleg annak sűrítményét, a szépirodalmat –, a közös sors és a bácskai gyökerek miatt hamar barátok lettünk. Bár így utólag azért ebben nem vagyok teljesen biztos. Tény, hogy sokat jártunk össze, hogy borozgatva, nosztalgiázva emlékezzünk a boldog békeidőkre, de ilyenkor alig esett szó arról, milyen témákon dolgozunk, pedig két író esetében ez lenne a legfontosabb. István a vajdasági hagyományokat követő, nyelvileg kimunkált, precíziós prózát művelte, miközben én nyers, darabos, nem egyszer tragikus élethelyzeteket fölmutató novellákat gyártottam. Érdekes módon, ez a kidolgozatlansága ellenére is működött, már ami a szakmai elismerést illeti, ezért nőtön nőtt közöttünk a hézag. István kollégiumi nevelőtanár volt Budapesten, én rovatvezető a Magyar Naplóban, ami akkoriban páriahelynek számított, így a magyar irodalom elitje közismert okok miatt mély megvetéssel fordított neki hátat. István is így tett, amikor a barátságunkra alapozva megkértem, hogy adjon írást a rovatnak. Megértettem, hogy visszautasított, mert neki akkor már volt mit vesztenie, míg nekem minden egyes megtett lépés ajándék volt ezen az úton.

István a maga útját járta, én az enyémet. Elvileg neki állt volna a zászló, mert az akkori hatalom azt a tábort, amelybe a hozzá hasonló világnézettel alkotók tartoztak erőteljesen támogatta, mégsem lett olyan sikeres, mint amennyire azt megérdemelte volna. Így aztán kölcsönösen irigyeltük egymást. Ő engem azért, mert a semmiből egy kvázi írói, szerkesztői karriert építettem ki, én meg őt azért, mert nemcsak érezte, hanem értette is a próza működését. Velem ellentétben István tudatosan írt, építkezve és minden mondatát meggondolva. Azok pedig egy koherens esztétikai rendszer építőkövei voltak, és messziről, közelről egyaránt jól mutattak.

Nem az én dolgom megítélni, hogy ez mi mindenre elég. Az is csak egy közhely, hogy majd az utókor megteszi ezt. Tudjuk jól, hogy az utókor nem szokott hálálkodni, a memóriája pedig hézagos. Az olyan állócsillagok kivételével, mint amilyen Jókai, nagyon gyorsan kihullunk belőle mindannyian, függetlenül attól, milyen pályát futottunk be ezen a rejtett buktatókkal és csábító zsákutcákkal jócskán nehezített útszakaszon.

Szathmári István néhány hónappal ezelőtt elhunyt, de azt megelőzően már vagy öt éve nem találkoztunk. Utoljára a Deák téri aluljáróban futottunk össze. Rohanásban voltunk mind a ketten, ezért csak annyira futotta, hogy megállapítottuk: ez az állapot tűrhetetlen, találkoznunk kéne, és ez ügyben majd hívjuk egymást. Ez elmaradt, és a mulasztás most már nem is pótolható.

Pedig István, a földim, a furcsa módon barátom, a szabadkai író folyamatosan hiányzik. Nem csak azért, mert egyfajta keleties bölcsesség vagy inkább joviális nyugalom sugárzott belőle, hanem mert annyira különbözött tőlem. Vele vagy inkább általa érintőlegesen kapcsolóhattam ahhoz a prózairodalomhoz, ami úgy értékes, hogy közben érdekes is.

Már csak emiatt is köszönettel tartozom neki.