– Köszönöm, hogy az urak voltak olyan szívesek és eljöttek erre a megbeszélésre – mondta Alarich, a frankok vezére az előtte helyet foglaló ellenséges vitézeknek, akik mord tekintetten néztek rá.
– Maguk sem tudjuk, miért tettünk eleget ennek az eszement kérésnek – jegyezte meg Ragnar, a vikingek főnöke, miközben a kardját markolászta.
– Főként annak tudatában, hogy holnap össze fogunk csapni, és még rengeteg a tennivalónk – bosszankodott Eutaric, a vízigót parancsnok.
– Megértem és respektálom ezt – jelentette ki Alarich –, de úgy vélem, tisztáznunk kell valamit a holnapi összecsapás előtt.
– A csata véres lesz, mint rendesen – szólalt meg a harmadik vendég, akiről nem lehetett megállapítani, hogy osztrogót-e vagy esetleg vandál, ráadásul nem is mutatkozott be. Hatalmas, rozsdás buzogányát a lába között tartotta.
– Éppen ez az, ami megbeszélést kíván – bólintott a házigazda, akit a meghívottak holnap majd együttes erővel próbáltak leigázni és lehetőség szerint kibelezni. – Brutálisan véres ütközetet fogunk vívni, ami rendben is van, elvégre a korai középkorban élünk, de ez nem mentség arra nézvést, hogy ezt másként is kivitelezhetnénk.
– Hogy a fenébe vitelezhetnénk ki másként, mint éles kardokkal és hegyesre fent lándzsákkal?! – fakadt ki a vízigót vezér indulatosan.
– A fegyverekkel minden rendben van – bólintott Alarich. – Azok kellően élesek, de ez a sok eszköz, amivel egymást csépeljük olyan szutykos, mint a bűn. Ha csak rájuk nézünk, máris összeszedünk egy vérmérgezést.
– És ez miért baj? – értetlenkedett Eutaric.
– Mert az mindannyiunkat fenyeget. Függetlenül attól, hogy csak egy karcolás ér bennünket, vagy elveszítjük a fél karunkat – érvelt Alarich.
– Ebben van valami – vakarta meg a tarkóját az osztrogót (vagy vandál). – Mi is nagyon unjuk már, hogy csata után több harcosunk veszik el, mint a küzdőtéren.
– Ezért javaslom, hogy fordítsunk több figyelmet a higiéniára! – jelentette ki Alarich.
– Micsodára?! – vonta fel a szemöldökét Ragnar.
– A tisztaságra – folytatta a győzködést a házigazda. – Csata előtt legyen kötelező a kézmosás, a fegyvereket meg főzzük ki fortyogó üstben.
– Ennek semmi értelme – legyintett a Eutaric. – Nálunk elvi kérdés, hogy a kardokat csata előtt szarba mártjuk.
– Azt sürgősen abba kell hagyni – mondta Alarich. – És ha sebet ejtünk valakin, be kell kötözni sterilizált tépéssel, vagy ha ez nincs, rá kell löttyinteni egy kevés denaturált szeszt.
– Csata közben?! Amikor az ember azt üt, akit ér? Nem hiszem, hogy ez működhetne – ingatta a fejét Ragnar.
– Akkor legalább viseljünk védőfelszerelést – próbálkozott tovább Alarich.
– A páncél nem az? – kötözködött az osztrogót (vagy vandál).
– Éppenséggel az, csak nem higiénikus – érvelt tovább Alarich.
– És ha rábíznánk a dolgot az igricekre? – kapta föl a fejét Eutaric hirtelen, mint akinek fény támadt az elméjében. – Azok nem ontanak vért, mégis tudtak akkora kárt okozni, mint a fegyverek.
– A hazudozásukkal a legderekabb vitézeket is képesek lejáratni – bólogatott Ragnar.
– Mifelénk ezt nevezi karaktergyilkosságnak – mondta Ragnar.
– De a módszerük önmagában nézvést mégis higiénikusabb, mint a vérben tocsogás – tűnődött Alarich. – Azt javaslom, fogadjuk el ezt, és holnap, a csata helyett bízzuk rá magunkat a krónikásokra. Csak most az egyszer, kísérleti jelleggel. Nos?
– Nem is tudom… – vakargatta az állát a vandál (osztrogót?). – Egy próbát talán megér.
– Részemről rendben – mondta Eutaric, és amikor körülnézett látta, hogy a többiek is hasonló véleményen vannak,
– De aztán ebből nehogy divat legyen! – mondta, amikor a tárgyalás végén feltápászkodott.
Erre koccintottak.
