Azt hiszem, értem, mi ez a hisztéria a Mars-expedíció körül. A józan ész és a paraszti logika szabályai szerint ez lehet az emberiség utolsó kalandja. Nem is olyan régen, például az én gyerekkoromban még itt, a Földön is léteztek olyan helyek, ahová a bátor fölfedező ugyanazzal az érzéssel érkezhetett, amellyel Amerikába Kolumbusz. Alig ötven éve még az elérhetetlenség és a titokzatosság ígéretével csábított bennünket Patagónia vagy a Kongó vidéke, nem beszélve a Kalahári sivatagról. Jószerével észre sem vettük, mikor lett vége ennek a vibrálóan izgalmas várakozásnak, már ami ezeket az ismeretlen vidékeket illeti, de hogy ma már a világ bármely pontján kapható dobozos üdítő, az szinte biztos.
A Föld tehát kipipálva, és mert az ember alapvetően kíváncsi lény, kénytelen új témák után nézni. De ez valahogy nem megy könnyen. Minél inkább fejlődik a tudomány, annál biztosabbá válik, hogy nem létezhetünk máshol csak itt, ezen a kizsigerelt és az unásig megismert bolygón. Éppen tegnap láttam a tévében, hogy egy Los Angeles-i középosztálybeli Puerto Ricóban vett magának víkendházat. Hétvégeken ötezer kilométert repül, hogy egy kis karibi levegőt szívhasson. Nem azért mondom ezt, mert irigylem – irtózom a repüléstől –, hanem mert tanulságos számomra az, hogy a mai kor embere ezt is megteheti. Mi, akik hét közben azért húzzuk az igát, hogy a víkendünket nyugiban, a tévé előtt tölthessük el, valamilyen szinten megkapjuk ugyanez, mert ha nem is szívhatjuk be a Karib-tenger minden bizonnyal mennyei levegőjét, HD-ben láthatjuk, milyen a táj arrafelé.
Ez is egyfajta fölfedezés, de mindig vannak olyanok, akik nem érik be ennyivel. Képesek fölmászni az égig érő sziklák tetejére, mert arról ábrándoznak, hogy elsők lehetnek egy olyan helyen, ahol még egy madárfészek sincsen. És itt bujkál a lényeg: a fölfedezők ma már nem a kincsekért vágnak neki a költői értelemben vett nagy ismeretlennek, hanem mert be szeretnének kerülni a történelembe. Persze ennek létezik kevésbé dicsőséges módja is, mert volt például egy alak, aki ugyanebből az indíttatásból gyújtotta föl az ephesosi Artemisz templomot, és John Lennont is ezért lőtte le az a száraz idióta, aki az idők végezetéig osztozni fog vele a világhírnéven, de ettől a módszertől sokkal szimpatikusabb az, amikor az ember a saját bőrét viszi a vásárra. Nem azokra az őrültekre gondolok, akik biztonsági kötél nélkül, egy kézen lógnak le valamelyik óriásdaruról, hanem például azokra, akik úgy is elvállalják a Mars-utazást, hogy tudják, soha nem fognak visszatérni.
A hír úgy szól, hogy egy holland cég pályázatot hirdetett a 2024-ben esedékes Mars-expedíció helyeinek betöltésére. A felhívásra 660-an jelentkeztek, akik közül a cég száz személyt talált alkalmasnak arra, hogy bejusson a válogatás második körébe. Az újabb tesztek után 24-en maradnak majd, ők vesznek részt azon a speciális kiképzésen, ami az expedíciós tagsághoz szükséges. A tudósvilág szerint ez az egész csak egy humbug, mert a Mars One néven futó terv kivitelezhetetlen, ám akik jelentkeztek rá, éppen annyira elhivatottak, mint a Santa Maria matrózai voltak.
Nyilván nem lehet beleszólni abba, ki, miként teszi tönkre a saját életét, és ha úgy vesszük, ez a mars-utazásos buli az résztvevőkön kívül nem is veszélyeztet senkit. Csak hát az ember hajlamos arra is, hogy belegondoljon már ember életébe, és eljátszogasson a gondolattal, hogy teszem azt ő is tagja ennek az expedíciónak. Átesett a kiképzésen, mindent tud, amit tudnia kell, és tisztában van vele, hogy ha eljut a Marsra, soha többé nem fogja látni a földi napfelkeltét. Ezzel az acélos tudattal érkezik meg a vörös bolygóra, ahol hamar rájön, mennyire dehonesztáló az, ha az ember a hátralévő életét egy szűk kabinban kénytelen leélni, amiből csak nehéz védőöltözetben léphet ki, és akkor is korlátozott időre.
Odakint pedig nincs semmi. Még egy korhadt faág sem ágaskodik ki a homokból, nem beszélve arról, milyen nehézségekbe ütközne például egy dinnyebosztán kialakítása, ami itt, a Földön ugyebár gyerekjáték. Valljuk be: a Mars egyfajta csöndes pokol. Nem olyan tüzes, mint a Vénusz, ahol kénsavból van a tenger – ha van –, az olvadt ólom pedig esővízként gyöngyözik a mélyedésekben. A Mars nem ilyen, csak lélekölően sivár, és alighanem ez az odavezető expedíciók legnagyobb buktatója: csak akkor lehet túlélni, ha a fölfedező itt hagyja a lelkét ezen a bolygón, ami per pillanat az egyetlen és kizárólagos otthonunk.
Lehet, hogy a tudomány idővel ezt is megoldja majd valamilyen pirulákkal, de ha azok az emberek, akik a fajunk képviseletében megérkeznek erre a goromba tájra nem viszik magukkal a szépség, a költészet iránti igényüket, akkor vajon miért mennek oda? Mert gyanítom, hogy a fölfedezésnek ez a lényege: tágítania kell a lelket, a költészetet, s vele együtt a szépség, az újdonság tiszteletének igényét. Ha nem ez a motiváció, akkor nem fölfedezésről, hanem hódításról beszélünk. Kolumbusz ezen alighanem csak röhögne.
