Napfényre került a 2017-ban engedélyezett új nevek listája, amelyekből valaki föltette a Facebookra a férfinév-kínálatot. Ezt most a teljesség kedvéért idemásolom: Apaj, Agamemnon, Alpár, Aurélián, Barakony, Benája, Bors, Ariel, Vérbulcsú, Dzsasztin, Dzsúlió, Cvi, Csatár, Boáz, Brájen, Enrikó, Erdő, Erős, Euszták, Gotlíb, Fajsz, Fernándó, Jefte, Jukundusz, Hannibál, Hamilkár, Hárs, Gida, Góvinda, Fortunátó, Kajetán, Karcsa, Kardos, Karion, Kerubin, Krizosztom, Koriolán, Kos, Kövecs, Kratosz, Kücsid, Lizander, Modesztusz, Malakiás, Malik, Manóhar, Melkisédek, Mózsi, Naftali, Nárájan, Naróttama, Nepomuk, Odiló, Orlandó, Piramusz, Polikárp, Raúf, Rátold, Román, Srídhara, Tamerlán, Tonuzóba, Tullió, Vérbulcsú, Vitályos, Vulkán, Zílió, Zuriel.
A vásár szabad, mindenki azt a címkét választja és aggatja rá frissen született gyermekére, amelyiket a legkevésbé szégyelli. Ám itt, ezen a kényes ponton betolakszik a képbe a demokrácia: hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez a metódus az egyéni szabad akarat diadalát hirdeti a csúf, diktatórikus önkény fölött, pedig ennek pont az ellenkezője igaz. Első ránézésre a névadás szabadságáról az ötlik eszünkbe, hogy a választást nem valami intézmény, vagy ami még ennél is rosszabb: nem az államhatalom kényszeríti ránk, hanem mi, magunk megyünk a döntés elébe, éspedig emelt fővel, vidáman, ahogy forradalmárokhoz illik.
Ez az a bizonyos látszat, ami csal. Mert mi demokrácia van abban, ha egy szülő, a maga diktatórikus önkényuralmának lobogó őrületében, mondjuk, Vérbulcsúnak nevezi el a csemetéjét?! Az a szegény ördög ezt a billogot, mint ősi családi átkot fogja cipelni egész életében, és keserűen megátkozva a demokráciát betagozódik abba a politikai csoportosulásba, amelyre anyakönyvezett neve alapján asszociálunk. A következmény innentől adott: jobb sorsra érdemes Vérbulcsúnk ott és úgy fogja tiporni a demokráciát, ahol éri.
Mindez annak a félreértésnek az erdménye, amely modern, 21-ik századi társadalmunkat jellemzi. Mert mint jeleztem volt, a szülői névadás a lehető legteljesebb módon valósítja meg az önkényuralom fogalmát, s minden egyes porcikájában magán viseli azt az eredendő hülyeséget, amely a kitűnni vágyás ősi velejárója.
A megoldás az lenne, ha a névadásba is bevezetnénk a tényleges demokráciát, aminek keretében az újszülöttek névadását is a közösség döntené el. A szülő természetesen javasolhatna nevet az utódjának, ám ez csak egy lenne a közösség többi tagjának javaslatai között. A végeredményt szavazás döntené el, csakúgy, mint a Parlamentben az ennél a témánál sokkal kisebb horderejű törvények ügyében. A szülőknek joguk lenne kampányolni az általuk javasolt név sikere érdekében, de csak törvényes módon és eszközökkel (fizikai ráhatás, csúszópénz-osztogatás kizárva).
Mindez arra is jó lenne, hogy a kampányolás macerás voltával szembesülve a Vérbulcsú mellett kardoskodók egy idő után elfáradnának, és meghajolnának a demokratikus többség akarata előtt. Gyanítható, hogy ezzel a kisded sem járna rosszul, mert Apaj, Agamemnon, Alpár, Aurélián, Barakony, Benája, Bors, Ariel, Vérbulcsú, Dzsasztin, Dzsúlió, Cvi, Csatár, Boáz, Brájen, Enrikó, Erdő, Erős, Euszták, Gotlíb, Fajsz, Fernándó, Jefte, Jukundusz, Hannibál, Hamilkár, Hárs, Gida, Góvinda, Fortunátó, Kajetán, Karcsa, Kardos, Karion, Kerubin, Krizosztom, Koriolán, Kos, Kövecs, Kratosz, Kücsid, Lizander, Modesztusz, Malakiás, Malik, Manóhar, Melkisédek, Mózsi, Naftali, Nárájan, Naróttama, Nepomuk, Odiló, Orlandó, Piramusz, Polikárp, Raúf, Rátold, Román, Srídhara, Tamerlán, Tonuzóba, Tullió, Vérbulcsú, Vitályos, Vulkán, Zílió, Zuriel helyett– a kitűnni vágyásra űberféltékeny népünk tulajdonságait ismerve – a fiúcskát nagyobb valószínűséggel neveznék el egyszerűen csak Jánosnak.