Mély szomorúsággal vagyok kénytelen megállapítani, hogy a politikusok mostanában mintha elfelejtettek volna puszilkodni. Az idősebbek talán még emlékeznek rá: régebben bevett szokás volt, hogy a delegációk tekintélyes hosszúságú nyelves puszikkal illették meg egymást. Miközben a katonazenekar az abzugmarschot fújta, az IL-19-es gépről lekászálódó fejesek egymás nyakába borulva, teljes átéléssel végezték el ezt a rítust.
Arról engedelmükkel most nem nyitnék vitát, hogy ez kinek tetszett és kinek nem, pusztán jelenség szintjén közelítenék a témához, azzal a nosztalgikus sóhajtozással, ami a régi, patinás szokások eltűnését keríti körbe. A kérdés számomra az, és remélem, ezzel többen is egyetértenek, hogy egyszerre misztikus és megmagyarázhatatlan, miért seperték félre ezt a kedves hagyományt a politikusok, és változtak át rideg menedzserekké. Hovatovább az is elképzelhető, hogy a politikusokat mindenben majmoló köznép egyszer csak fogja magát és ugyanilyen kategorikusan felhagy a hagyományos, polgári csókolózással. Ez már korántsem lenne tét nélküli, mert bárhogy is tagadjuk, mindaz, ami ebben a közösségi médiás világban az emberi kapcsolatokból még megmaradt, a csókolózásra, meg részben a puszilkodásra épül. Nem kevesen vagyunk, akik régi, kedves ismerőseinket, barátainkat, rokonainkat könnyed cvikipuszival üdvözöljük, és bár ez sokkal lájtosabb változata annak a heves ölelkezésnek, amely a politikai életet hajdan jellemezte, mégsem vehető félvállról.
Tudom, nagyon komoly érv az, hogy a cviki meg a puszi erősen szexista megnyilvánulás, és nem fér bele a pártok kommunikációs stratégiájába, de könyörgöm, ki várja el azt, hogy különböző neműek tapadjanak rá egymás szájára? Legtöbbször férfinek férfit kéne megtisztelnie, ami ebben a pride-os világban nem csak hogy elfogadott, hanem egyenesen kívánatos körülmény. Úgyhogy egy szó, mint száz nagy szükség lenne a politikai puszilkodás rehabilitálására, és nemcsak a kulturális örökség szinten tartása szempontjából, hanem az egymás iránti figyelem és megértés kiteljesítése miatt. Mert most az a divat, hogy a politikusok vadul kezet ráznak, merev képpel belebámulnak a protokollfényképész lencséjébe, aztán bevonulnak a szeparéba és egymásnak esnek, mint az éji vadak.
De ha teszem azt, a szájuk padlatán egy darabig még éreznék a cvikipuszi – és vele együtt a hagymás cvekedli ízét –, talán azt is elérhetnénk, hogy ne csak a fotózkodás alatt mosolyogjanak egymásra. Kezdetnek ez is megtenné.