Leszállt a vörös bolygóra a legújabb Marsjáró, a Perseverance, amit én három órán keresztül kísértem figyelemmel, élő, egyenes adásban. Fölfokozott izgalmi állapotom messzemenőkig indokolt: a berendezés számomra ismeretlen alkatrészei között ott lapult egy adathordozó, amely az én nevemet is magával vitte a Marsra. A NASA ezt a szolgáltatását egyfajta virtuális Marsutazásként hirdette meg, és annak, aki regisztrált a programra, nemcsak visszaigazolást küldött, hanem névre szóló, díszes, sorszámozott utasjegyet. Arról nincs információm, milyen típusú adathordozóról van szó, de remélem, optikairól, mert a mágnesességet néhány évtized alatt leradírozza a tárolókról a kozmikus sugárzás.
Gyanítom, hogy több millióan lehetünk, akik most virtuálisan nekiszabadultunk a Mars végtelenül sivár tájainak. Célunk mindenképpen az örökkévalóság, mert az bizonyított tény, hogy a Nap idővel vörös óriássá duzzadva elnyeli és magába olvasztja majd a Földet, de a Mars ezt a sorsot elkerüli. Aki ott hagy maga után emléket, az valóban az idők végezetéig fennmarad. Mindez boldogító érzés, és egyfajta bizonyítéka annak, hogy a Perseverance Marsjáró küldetése nem lesz hiábavaló, mert bár a célja nem csupán elvont tudományos eredmények kergetése, hanem az élet nyomainak kutatása, gyaníthatóan nem fog találni semmit. A Mars halott, és ez innen is, ahol most vagyunk, egy erősebb teleszkópon át jól látszik. Egészen más lett volna a szituáció, ha a Viking 1976-ban nem egy kősivatag képét sugározza, hanem olyasmit, amelyen növényekre, vagy kapirgáló csirkékre emlékeztető képződmények látszanak. Mindezek nélkül a Mars közömbös számomra. Mire megyünk, ha most kiderül, hogy valaha mégis volt ott valamilyen bakteriális élet? Az égvilágon semmire. Nekünk, embereknek ez a bolygó soha nem lesz a lakóhelyünk. Nem szívhatjuk be a levegőjét, nem mehetünk le tejért a közértbe és hiába építünk fel ott egy önfenntartó bázist, az csupán luxusbörtön lesz, ahonnét nehezebb a szabadulás, mint az Alcatrazból.
A tudomány hívei erre azzal vágnak vissza, hogy az ilyen begyöpesedett gondolkodás rendszertől és módszertől függetlenül vért kíván, és lehet, hogy igazuk is van, mert ha mindenki ezzel a hozzáállással ment volna neki a jövőnek, még mindig a kőbaltát markolgatnánk. Hosszan lehetne vitázni azon, melyik nézőpontnak van nagyobb igazsága, vagy, mert olyan, hogy abszolút igazság nem létezik, több realitása. Számomra a Mars-kutatás akkor volna érdekes, ha létezne ott egy olyan elem, amelyből a Földön olcsón és könnyedén állíthatnánk elő villanyenergiát. Nevezzük el ezt az elemet birmiumnak.
Szóval, ha a birmiumbányászat kedvéért nyomulnánk oda, akkor minden meg lenne bocsátva, ám azt vizsgálni, hogy milyen volt a vörös égitest múltja, szemernyivel sem visz bennünket közelebb az üdvözüléshez.
A múlttal mostanában egyébként is hadilábon állunk: egyre sokasodnak az olyan próbálkozások, amikor a történelmet nemes egyszerűséggel átírják. Onnantól pedig senkit nem érdekel, hogy az a bizonyos állítás, amit utólag csempésztek be a múltba, megtörtént-e vagy sem, az álláspont hivatalossá válik és bevonul az újra írt, frissen kiadott történelemkönyvekbe.
Márpedig, ha ez az emberi törekvések és szerveződések ügyében működik – Sztálin a megmondhatója, hogy alkalmanként, erős prés alatt minden további nélkül –, akkor miért nem működhet a tudományban is? Nem lenne egyszerűbb csak úgy, par excellence kijelenteni, hogy a Mars érdekessége és titka az, hogy soha, semmilyen körülmények között nem tárhatjuk fel a sorsával kapcsolatos teljes igazságot? Miért kell ehhez odaküldünk olyan robotokat, amelyek egyedüli haszna az, hogy elviszik magukkal egy virtuális utazásra a hozzám hasonló álmodozókat?
Persze lehet, hogy az igazság sokkal döbbenetesebb és drámaibb, mint amilyennek látszik. A Marsról küldött képek ugyanis annyira reménytelenek és félelmetesek, hogy eszünkbe sem jut odavágyakozni, de a Perseverance-el szinte együtt egy kínai és egy arab űrszonda is megérkezett a Marshoz, úgyhogy hamarosan érvényesül majd a több szem többet lát elv. Abban is bízhatunk, hogy ami érdekes az USA-nak, az nem biztos, hogy érdekes Kínának vagy az araboknak. Jó esetben megvalósul az, ami a Covid-vakcinák ügyében a szemünk láttára zajlik: a cél közös, de az odavezető utak különböznek. Ennek folyományaként az is megeshet, hogy most majd végre nemcsak sivatagos képeket fogunk látni a Marsról, hanem kapirgáló csirkéket meg nagy konténerekben szállításra váró birmiumrakományokat is. Csak legyen türelmünk mindezt kivárni.
