Bevezető tűnődés, amit sürgős esetben akár át is lehet ugrani, de nem ajánlatos.
A válság legfőbb ismertetőjele a túlkínálat. Hollywoodban ezt pontosan tudják, mégsem tehetnek semmit a látvány diktátuma ellen, amelybe egyébként önmagukat kergették bele. Hol vannak már azok a békebeli godzillás filmek, amikor egy gusztustalan kosztümbe bújtatott statiszta törte pozdorjává a balzafából épített makettvárost! Azt ilyesmi ma már olyan, mint a fegyverkezésben a kőbalta: a múzeumban is csak röhögünk rajta.
Nem azért mondom ezt, mert visszasírom a világűrben madzagon csüngő, fölfelé kunkorodó füstöt eregető űrhajók világát, de a science-fiction valahogy megsínylette a fejlődést. Már az 1968-ban bemutatott Űrodüsszeia 2001-re is úgy tekintett a korabeli kritika, mint egy leszállóágba került műfaj megmentőjére, de azóta a sci-fi lassan, fokozatosan belesüllyedt a látvány és a riogatás punnyadt mocsarába. Furcsa ellentmondás ez annak fényében, hogy szinte minden évben napvilágot lát néhány nagy csinnadrattával beharangozott szuperprodukció. Kifogástalan áru valamennyi, ám egytől egyig mai termék, vagyis rövid szavatossági idejű, hogy azt ne mondjam: egyszer használatos. Nem azokra a tévében unásig ismételgetett filmekre gondolok, amelyek nem többek tömény baromságoknál, hanem azokra, amikor a stáb nekigyürkőzik, és vért izzadva próbál fölkapaszkodni az Űrodüsszeia 2001 színvonalára.
Anélkül, hogy belebonyolódnék Stanley Kubrick örök érvényű alkotásának elemzésbe, azt azért el kell mondanom, szerintem miben nyilvánul meg ennek az alkotásnak a zsenialitása. A rendezés briliáns voltát félretéve – mert ez is megérne néhány énekes nagymisét – annyit kell csak tudni róla, hogy egy kiváló író (Arthur C. Clarke) állt mögötte, aki egységes filozófiát teremtett a sztori köré.
A modern sci-fikből ez így együtt mindig hiányzik. Szakmailag mind egy szálig kifogástalanok, de az irodalmi teljesítmény és a filozófiai töltet csak kevés alkotásban éri el azt a szintet, amely műszerek nélkül kimutatható. Éppen ezért történhet meg az, hogy a nívósabbnak ígérkező sci-fi produkcióktól ugyanazt várjuk, amit annak idején az Űrodüsszeia 2001 spontán módon végbevitt: meg kéne váltaniuk ezt a nem csekély mértékben félrecsúszott, túlságosan is az akció, a látvány felé térített, amúgy pedig teljesen hitehagyott, ultrapesszimista sci-fi világot.
Mérsékelten szpoilerveszélyes szakasz következik, mert muszáj mondanom valamit a filmről is, ami e nélkül nem megy. Azt viszont megígérem, hogy a tartalmi ismertetés eléggé elnagyolt és töredékes lesz ahhoz, hogy bárki kockázatvállalás nélkül is elolvashassa.
A rejtőzködő rendezőként jegyzett, és látványos gigafilmekkel már többször is bizonyított Christopher Nolan legújabb munkája, a magyarul Csillagok között (eredetiben Interstellar) néven futó monstre alkotás többek szerint közel jár a csúcsok csúcsához. Parádés szereposztással dicsekvő filmről van szó, ami alaprezonancián már elég a sikerhez, és az is egy szép nagy, piros pont, hogy a cselekmény nem a valóságtól elrugaszkodott, agyontechnologizált jövőből dobbant, hanem abból, amelyik már itt bóklászik a kertjeink alatt.
A mához képest alig néhány évtizeddel vagyunk előbbre, de a klímaváltozás következtében kialakult rezisztens penészgombák lassanként átveszik a hatalmat a bolygó fölött. A jóformán minden technikai vívmányáról lemondott emberiség egyetlen cél érdekében vív egyre kilátástalanabb küzdelmet: a fogyatkozó lehetőségek közepette is meg kell teremteni az életben maradáshoz szükséges élelmet. Emiatt nincs többé hadsereg sem, és a növénytermesztésen kívül minden tudomány elenyészett, mert a cselekvőképes lakosságnak az a feladata, hogy a földeken gazdálkodjon.
Erre a sorsra jutott Cooper, az egykori NASA tesztpilóta (Matthew McConaughey) is, aki egy rozoga, porviharok által ostromolt farmon él két gyerekével és apósával. A küzdelmes hétköznapok fásult monotóniáját váratlanul egy furcsa esemény fűszerezi meg, Cooper kislánya, Murph (Jessica Chastain) szobájában valamilyen rejtett erő lehajigálja a könyveket a polcról. Murph meg van róla győződve, hogy ez egy kísértet munkája, de mert okos, fölvilágosult kislány, rájön, hogy a könyvek lehullásában van bizonyos rendszer, konkrétan egy Morse-jelekkel küldött üzenetet próbálnak közvetíteni.
A szpoilermérő mutatója eddig stabilan pihent a biztonságos zöld mezőben, de innentől belegyalogol a sárga zónába, ezért mindenki maga döntse el, hogy továbbmerészkedik, vagy kiszáll, és szalad a moziba jegyet váltani.
Cooper kideríti, hogy a megfejtett jelzés egy tőlük nem messzire lévő hely földrajzi koordinátái, és mert ez a dolog szinte letaglózóan döbbenetes, elhatározza, azonnal utánajár a dolognak. Így bukkan rá a NASA titkos bázisára, ahol egy elszánt kutatócsoport, dr. Brand (Michael Caine) vezetésével egy valódi csillagközi expedíció előkészítésén dolgozik. Az is napfényre kerül, hogy néhány évtizeddel korábban a Szaturnusz közelében megjelent egy féreglyuk, amelyen át lehet bújni egy másik galaxisba. A titkos NASA projekt célja az, hogy új lakóhelyet keressenek az erősen fenyegetett emberiségnek. Cooper meglepően higgadtan veszi tudomásul a tényeket, és abba is beleegyezik, hogy ő legyen a különítmény pilótája. Azért őt választják ki erre a feladatra, mert valaha tesztpilóta volt, és ilyen káderből a NASA per pillanat nem rendelkezik utánpótlással.
Murph nagyon erősen kötődik az apjához, ezért a búcsú nem éppen feszültségmentes, de Cooper leteszi a nagyesküt, hogy visszajön, és mert az ilyen féreglyukas bujkálgatásban az idő másképpen múlik, az is megeshet, hogy amikor hazatér, ugyanannyi idős lesz, mint a lánya.
Azt azért fontos elmondani, hogy a NASA Cooperék expedíciója előtt már több kutatócsoportot is küldött odaátra, és három bolygóról van valamilyen használható információja. Cooperéknek ezeket a helyeket kell majd megkeresniük.
A szpoilerezés téridő-kontinuumában ez az a pont, amit a fizika eseményhorizontnak nevez. Aki ezen a határon átlép, ismeretlen veszélyek közé merészkedik. Nem csoda, hogy a spoilermérő mutatója a mélyen vörös mezőben ingadozik. Csak az olvasson tovább, akinek minden mindegy, vagy őrjítő módon kíváncsi a film tartalmára, és ezt a kíváncsiságot fel is kívánja áldozni a megismerés oltárán.
A forgatókönyvíró-rendező páros nem sokat vacakolt azzal a mintegy kétéves úttal, amit Cooperéknek a Szaturnuszig meg kellett tenniük. Időspórolási szándékkal nemes egyszerűséggel elővették a hibernálás kissé fantáziátlan, ám kétségtelenül célravezető technikáját, ami ugyan erős mosolygásra adhat okot azok körében, akik értenek valamicskét a biokémiához, de fogadjuk el ezt a kompromisszumot annak ismeretében, hogy a film hossza így is odaver a három órához.
Az ürgelyukon, eh, miket beszélek, a féreglyukon könnyedén átcsusszan az expedíció, ám odaát döbbenetes fölfedezéseket tesznek. Az egyik célbolygó egy fekete lyuk közvetlen közelében kering, de mert a korábban odaküldött kutató jelzései folyamatosan érkeznek róla, le kell rá szállniuk. A baj az, hogy a fekete lyuk gravitációs mezeje annyira lelassítja az időt, hogy a bolygón egyetlen óra 27 földi évnek felel meg. Coopernek folyvást a lányának tett ígérete jár az eszében, de arra gondol, ez a 27 év talán még belefér. Aztán a dolgok másként alakulnak, és a tervezett egy órából több lesz, ami már nagyon idegessé teszi a pilótát.
Közben a film folyamatosan váltogatja a narrációs helyszínt: hol a földön vagyunk, hogy pedig Cooperékkel, és ennek során egyre világosabb lesz, hogy Brand professzor nem számított a visszatérésükre. Szó sem volt a teljes emberiség megmentéséről, csupán arról, hogy egy élhető helyen a magukkal vitt génállományból kitenyésszék az új emberiséget. Cooper ebbe nem hajlandó beletörődni, de a nem várt veszélyek és kalandok olyan helyzetet teremtenek számára, hogy belátja, csupán egy lehetősége marad: egyetlen életben maradt kolléganőjével, Brand professzor lányával (Anne Hathaway) valahogy el kell vergődnie a harmadik, talán életre alkalmas bolygóig, és végrehajtani az ún. B-tervet.
Ám ez sem megy simán. Az üzemanyag-készletük a végét járja, így kénytelenek a fekete lyuk gravitációját használni arra, hogy parittyaként a kívánt bolygó irányába repítse őket. Ehhez viszont túl nagy a tömegük. Föl kell áldozniuk kedves fedélzeti robotjukat – érdekes, hogy minden sci-fi-ben kell, hogy legyen egy intelligens robot –, és mert ez sem elég, egy mentőkapszulában Cooper is leválik a központi egységből, egyenest bele a lyukba.
Nos igen, ez már a fekete lyuk belseje, ahová az ember sem fizikailag sem elméleti szinten nem képes behatolni. Csak zavaros hipotéziseink vannak arról, mi történhet ezen a szörnyű helyen, ahol megszűnik az anyag, föloldódnak a dimenziók, hogy magukba foglalják a kiterjedés nélküli teret és a köré tapadó időt. Most még vissza lehet fordulni, és megmaradni a boldog tudatlanságban, ami a film megtekintésének egyik kulcstétele, de egy apró fejmozdulat is elég ahhoz, hogy tekintetüket a következő bekezdésre vessék, amelyben feltárulkozik a titkok-titka és vele együtt a megsemmisítő közöny.
A fekete lyuk belsejében Cooper egy olyan rácsszerkezet belsejében találja magát, amelynek minden oldala ugyanazt a könyvespolcot formázza. A könyvek között kikukucskálva rájön, hogy a kislánya szobájának modelljében van, ahol minden egyes rácsszegmens egy adott időintervallumnak felel meg. Azt is észreveszi, hogy a könyveket ki tudja mozgatni a helyükről, ezért morzézni kezd a kislányának. A kör tehát bezárul: Cooper ezzel a kódolt jelzéssel át tud küldeni miden olyan információt a földieknek, ami a gravitáció titkának megértéséhez és megfejtéséhez szükséges. Azt is megérti, hogy ezt a képződményt nem egy emberfölötti intelligencia hozta létre, hanem az ezzel a módszerrel megmentett emberiség, sok-sok százezer évvel azután, hogy erre a kalandra sor került. Neki az volt a dolga, hogy a kört bezárja, vagyis teljesítse azt a küldetését, amit a sors – vagy a magasabb szintű emberi intelligencia? – előírt számára.
És itt váratlanul leépíti önmagát ezt a furcsa építmény, a szpoilerveszély egy pillanat alatt megszűnik, mi pedig ismét itt vagyunk a csupasz valóságunkban. Ebből a fantasztikus kalandból csak annyi információt hoztunk magunkkal, hogy ez a tartalmi ismertető természetesen felületes, mert sok-sok fordulat, meglepetés és izgalom van még ebben a filmben ahhoz, hogy érdemes legyen megnézni. Tény viszont, hogy a fizikát nem a Harry Potter filmek tudományosságával mérők sok megállapításán és helyzetfeloldásán erősen fogják ingatni a fejüket. Kétségtelen viszont, hogy aki a megtekintése előtt akár a fentiek szintjén is tisztában van a cselekmény ívével, kevésbé fogja élvezni a vetítést. Az momentán nem tudnám megmondani, hogy a Csillagok között letaszította-e a trónról az Űrodüsszeia 2001-et, vagy minden maradt a régiben, de ennek eldöntésére létezik egy nagyon hatásos, bár kissé szubjektív módszer: szálljunk magunkba, és valljuk be: vajon melyik filmet néznénk meg kétszer, háromszor is? Az Űrodüsszeia 2001-et én már vagy tucatszor láttam, és ha a közeli jövőben nem visz el az ördög, talán még meg fogom nézni egyszer-kétszer. A Csillagok köztről ezt nem merem ilyen egyértelműen kijelenteni. De azt is igaz, hogy minden relatív és a gravitáció trükkjei kifürkészhetetlenek.
Csillagok között (Interstellar) színes, magyarul beszélő, amerikai-angol sci-fi, 169 perc, 2014 (12); Rendező: Christopher Nolan; forgatókönyvíró: Christopher Nolan, Jonathan Nolan; Szereplők: Matthew McConaughey (Cooper), Anne Hathaway (Brand), Jessica Chastain (Murph), Wes Bentley (Doyle), Casey Affleck (Tom), Michael Caine (Dr. Brand), Matt Damon (Dr. Mann), Collette Wolfe (Ms. Kelly). Értékelés: 5
