Cowboyok

Lehet, hogy a vadnyugat már a múlté, de hogy a country örök, az hétszentség. Rengeteg westernromantikára szakosodott táncklub és fesztivál létezik szerte a világon, így Franciaországban is. A furcsaságok csak akkor kezdődnek, és akkor lesz igazán francia bukéja a dolognak, ha egy ilyen fesztiválról nyomtalanul eltűnik egy tizenhat éves kamaszlány, és amikor az apja egyre jobban kétségbeesve keresni kezdi, kiderül, hogy nem valamelyik helybeli cowboynövendékkel, hanem egy arabbal lépett olajra.

Nagyjából ezzel a felütéssel indul Thomas Bidegain elsőfilmes francia rendező alkotása, ami nemes egyszerűséggel telitalálat. Rögtön eszünkbe jut róla a migránsválság, a muszlim világ szemmel látható európai térhódítása, és az ebből fakadó aggódásunk, hogy mi lesz, ha ne adj’ isten, a mi gyerekünk, rokonunk vagy közeli ismerősünk vállalkozik ilyen meggondolatlan kalandra. Ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges a film ismertetőjének elolvasása is, mert a semmitmondó cím inkább árt az érdeklődésnek, mint használ.

Thomas Bidegain kétszeres Caesar-díjas forgatókönyvíró, és ez a Cowboyok felépítményén meg is látszik: nem hajlik el a Hollywoodra jellemző tendenciózus kimódoltság felé, nem esik túlzásokba, nem bicsaklik meg, és nem fut bele az üresjárat kelepcéjébe. Mivel az apa a kislány szobájában talál egy arab szavakkal teleírt füzetet, nyilvánvalóvá válik, hogy nem egy könnyelmű kiruccanásról lesz szó. Rajtunk, nézőkön pedig végigszalad a hideg, mert rögtön eszünkbe jutnak az iszlám államhoz csatlakozó fiatalokról szóló hírek. Az apa mindezt átérezve egy vérbeli cowboy elszántsággal kezd kutatni a lánya után. Eljut Lyontól egészen Jemenig, és ekkor úgy tűnik, ez a mind veszélyesebbé váló keresés lesz a film fő motívuma. De Bidegain zseniális módon kerüli ki a napi aktualitásokra hajazó sekélyességet. A keresés, mint vezérmotívum ugyan végig megmarad, ám a film egyre inkább a család széthullásának krónikája lesz. Az iszlám világban eltűnt lány visszaszerzésének kényszere, mint valami lerázhatatlan átok, kezdetben csak az apát, később pedig a kisgyerekből felnőtt férfivé fejlődő másik gyerekét is megfertőzi. Ebben a furcsa, gyógyíthatatlan betegségnek tűnő vergődésben pedig minden korábbi érték veszendőbe megy. Nem hetekről és még csak nem is hónapokról, hanem évekről van szó, és közben kiderül, hogy a világ alapjaiban megváltozott: a kelet a nyugat ellen fordult és azokon a pontokon, ahol ez a két világ érintkezik egymással csak vér és könnyek teremnek.

Ha csupán ez lenne a film hozadéka, gyorsan elfeledhetnénk, de Bidegain más megoldást kínál. A magát cowboynak képzelő, és úgy is viselkedő apához képest a fiú már érzékenyebb a változásokra, és annak ellenére, hogy bizonyos helyzetekben neki is úgy kell viselkednie, mint egy párbajhősnek, később, amikor erre lehetősége adódik, más utat választ.

A filmnek több, egymástól független értelmezése is létezik, így az Urániában a vetítés után a közönség elé lépő rendező a karakterek fejlődéstörténetét és a mindennek keretet adó világpolitikai változások együtthatóját emelte ki. Nekünk, magyaroknak viszont az élethossziglan tartó keresés motívuma is érdekes lehet. A 20. századi történelmük, ugyanis nagyrészt erről a reménytelen, gyötrő késztetésről szólt, és úgy tűnik, még mindig nem ért véget. Éppen a napokban bukkant föl a Facebookon egy post, amelyben egy testvér mind a mai napig keresi a Donnál eltűnt öccsét.

A muszlim világ riasztóan kiismerhetetlen labirintusaiban – a Pakisztánban forgatott jelenetek a maguk naturális mivoltában egyenesen hátborzongatóak – nyomtalanul felszívódó lánytestvér esete azokra a fiatalkori ballépésekre is erőteljes példa, amikor az oktalan lázadás nemcsak a tett elkövetőjének, hanem az egész környezetének életét tökreteszi.

A Cowboyok novemberben kerül majd mozikba, de mi abban a szerencsében részesülhettünk, hogy október 9-én az Urániában láthattuk az elővetítését. Ha a fentiekből nem derült volna ki, nem árt még egyszer hangsúlyozni: olyan feszítően érdekes, vitára, továbbgondolkodásra serkentő, remek operatőri, színészi és rendezői teljesítménnyel fémjelzett alkotásról van szó, amelyből teljesen hiányzik a politikai töltetet is hordozó filmekre jellemző didaktikusság. Utólag még a címe is érthető és elfogadható. Ha az összetettsége, aktualitása, és művészi értéke miatt – a záró jelenete például életre szóló élmény – Bidegain filmje nem lesz Oscar-díjas, éppen akkora filmes igazságtalanságnak lesz az elszenvedője, mint amekkora tavaly az orosz Leviatánnak jutott.