A fenti képen a Perseverance marsjáró Ingenuity névre keresztelt kis helikoptere látható, bevetés előtt. Néhány éve még izgalomba hozott volna ez a látvány, mert a belebuzulás szintjéig érdekelt a marskutatás. De azóta rájöttem, hogy nincs ott semmi érdekes. A Mars totálisan halott, és ha volt is arrafelé élet, az évmilliárdokkal ezelőtt kihalt. Lelkes Mars-rajongóként egyszer megpróbáltam WC-papír gurigával modellezni azt a 4.5 milliárd évet, amivel a föld jelen pillanatban rendelkezik. A rolnin csupán egy milliméter volt egymillió év, de makett így sem fért el a lakásban, pedig akkoriban Moravicán a Kovacsics-iskola tanári rezidenciáját béreltük, ami megvolt vagy 120 négyzetméter. A Föld az előszobában jött létre. A papírszalag onnét kacskaringózott be a konyhába, majd a másik ajtón át a nagyszobába, onnét meg a kisszobába, hogy egy kitérőt téve a kamrába, visszatérjen oda, ahonnét indult.
A lakást beborító, szinte vég nélkül bodrozódó WC papír szó szerint megdöbbentett. Rájöttem, hogy 4.5 milliérd év elképesztően nagy idő, pláne úgy, hogy az utolsó szakasz, leges-legutolsó fecnijén csupán 1 milliméter az az egymillió év, amikor az ember megjelent a színen. Ebben az egy milliméterben tobzódott minden a két lábra állásunktól a Mars-missziókig.
Mindezt csak azért mondtam el, hogy érzékeljék: évmilliárdok alatt a kozmikus sugárzásnak bőven volt ideje arra, hogy a hipotetikus marsi életet nyom nélkül eltüntesse. Fölösleges keresgélnünk, úgysem találunk ott semmit, ami meg a kőzetet illeti, mi hasznunk származik abból, ha megtudunk egyet s mást a bolygó szerkezetéről? Szemernyivel sem lesz sem jobb, sem biztonságosabb az életünk, ha kiderül, milyen elemek, milyen gyakorisággal fordulnak elő arrafelé, mert a Mars túlságosan messze van, és még akkor sem érne meg bányát nyitni rajta, ha tömbökben heverne rajta az arany.
A nagy talány innentől számomra az, hogy a tudomány – vagy a politika? – miért tartja mégis figyelemre érdemesnek. Hiába kapjuk a technikailag egyre tökéletesebb tájképeket, a sivatag látványába egy idő után belefáradunk, és úrrá lesz rajtunk a közöny. Itt, a Földön sem a Szahara szépségeitől ájuldozunk, hanem azoktól a tájaktól, amelyeken buja növényvilág látható. A Szahara csupán egy hátborzongató kuriózum, egyfajta minimalizmus, ami kis mennyiségben ugyan fogyasztható, de nem esne jól, ha a nap 24 órájában ezt kapnánk. Ennek ellenére a Marsra szinte szériában érkeznek az újabb és újabb szondák. Hivatalosan az élet nyomait keresik, és azt is vizsgálják, hogyan tudna ott fennmaradni egy emberekből létrehozott expedíció, ami megint csak előhozza azt a kérdést: mi szükség erre a kockázatvállalásra? Mennyivel jutunk előbbre, ha nem robotok, hanem űrhajósok fúrnak bele a Mars talajába, vagy fényképezik le a halott köveket?
A válasz – szerintem – csakis az lehet, hogy a Marson talán mégis van valami, de ez már összeesküvés-elmélet. Elképzelhető, hogy a Földön meglehetős gyakorisággal előforduló ufójelenségek valahogy a Marshoz kötődnek. Nem úgy, hogy egy ottani civilizáció eszközei, hanem hogy a távolabbról, más csillagrendszerből idelátogató felderítők például a vörös bolygót használják bázisukként. Ott rejtőznek, és onnét ruccannak át néha hozzánk, hogy ijesztgessenek bennünket. Ha a politika és a tudomány rendelkezik erre utaló információkkal, akkor a Marskutatás igenis indokolt.
De továbbra sem értem, miért nem lehet ezt bevallani? A politika biztosan arra számít, ha kiderülne, hogy létezik egy magasabb szintű, fölöttünk álló hatalom, az emberek fittyet hánynának a választott vagy készen kapott vezetőikre, és csak arra várnának, mikor érkezik számunkra valamilyen ukáz vagy parancsolat ettől a világ fölött álló hatalomtól. Összeomlana ez az egész miskulancia, amit kiépítettünk, és mert az ufók nem nagyon kívánnak szóba állni velünk, eluralkodna a káosz. Könnyen lehet, hogy emiatt ilyen óvatos és mellébeszélős a jelenkori marskutatás, bár ez is csak egy hipotézis. Tegyék fel a többi mellé a képzeletbeli polcra, és időnként fújják le róla a port, mert az itt is van, nemcsak a Marson.
