Hatvan fölött az ember emlékezete már kihagy, de határozottan merem állítani, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még nemigen fordulhatott elő az, hogy egy színész a megnyilvánulásaival, kijelentéseivel összedönti a róla kialakult képet. Nyilván mindenki emberből van és gyarló, és ha maradunk a színészeknél, esetükben az is belefér, hogy keresik a feltűnést, meg különcködnek ahol azt megtehetik. Isznak, drogoznak, cserélgetik a partnereiket, ám ettől még nem dől össze körülöttük a világ, mert ez mind magánügy. Az sem politikai üzenet, amikor a színésznők az öltözködési extremitások cunamiját zúdítják a nagyérdemű közönségre, ez is inkább csak a show része.
Vannak viszont olyan egyéniségek, akik nyíltan belebonyolódnak a politikába. Nem Ronald Reaganre gondolok, mert ő ezt a színészi karrierje lezárulta után tette meg, hanem az olyan bot csinálta politikusokra, mint George Clooney. Már halványul az ügy, de ugye, emlékeznek, hogy nem is olyan régen markáns, elmarasztaló véleményt formált a magyar belpolitikáról, pedig erre nem kérte fel senki. Lövése sincs, hogyan élünk, mi magyarok, mégis ítéletet mondott felettünk, összedöntve azt a képet, ami a világnak ezen a részén, a hozzám hasonló gondolkodású és elvárásokkal rendelkező nézőben róla kialakult. Talán túlzott érzékenységre vall, de George Clooney filmjeit a jelzett epizód óta kerülöm. Bármilyen jó színész, számos remek alakítással, mind ember számomra megbukott.
És most itt van Brad Pitt, szoknyában. Mondhatják, hogy ez csak egy poén, nem kell komolyan venni. Hát nem is tudom. Brad Pitt számomra minden idők legnagyobb hősének a megformálója. Az a jelenet, amikor a Trójában egy laza oldalsasszé után ledöfi a nála kétszer nagyobb ellenséget, nemes egyszerűséggel ikonikus. De sorolhatnám a jobbnál jobb, tartalmasabbnál tartalmasabb szerepeit. Mindegyik közös jellemzője, hogy Pitt talpig férfi. Esendő, hibát hibára halmozó, olykor ügyetlen is, de macsós, kemény, megingathatatlan és tartásos. Azzal a karakterrel, amelyet évtizedek alatt kialakított magáról nem fér össze másmilyen figura.
És most itt áll előttünk, szoknyában. Nem a skót hagyományok szerintiben, hanem az LMBTQ-s divatnak engedelmeskedve, vagy inkább behódolva.
Arra gondolok, hogy a régi idők férfiasság ikonjai, mint pl. Gary Cooper, Gregory Peck vagy Humphrey Bogart vállalkozott-e volna ilyen szerepre? Mert ugye, a színészetben is vannak határok a vállalható és a vállalhatatlan között. A baj akkor kezdődik, ha ez a vonal elmosódik, és a két tartomány egybeforr. A színész ezen a ponton elveszíti a lába alól a talajt, és vele együtt a tartását. Más szóval: átalakul pojácává.
És ha már az elején az öregségre céloztam, muszáj azzal is befejeznem: ahogy idősödünk, úgy hatalmasodnak el rajtunk a hóbortok. Ha nem vigyázunk, ha nem őrizzük meg a méltóságunkat, a végén teljesen át is veszik fölöttünk a hatalmat. Tudni kell tehát megállni, és nemet mondani.
Főleg, ha az nem is kerül semmibe.