Ha egy író célba veszi a zsarnokságot, akkor legtöbbször az iróniát használja irányzéknak. A szavakkal folytatott harc mezején ez a fegyver ugyanolyan hatékony, mint a valódin a Kalasnyikov. Nem csoda, hogy az a türannosz, akire ráfognak egy ilyen szimbolikus értelemben vett távcsövest, rettegéssel vegyes dühében még azt a kevés józan ítélőképességét is elveszíti, ami atomi szinten még megvolt neki.
Az Orosz Birodalomban született, de az Egyesült Államokban elhunyt Lev Birinszkij darabja, a Bolondok tánca már beszélő címével is ezt a tézist igazolja. Csakúgy, mint kortársai közül jó néhányan, ő sem magát a forradalmat, hanem az egész korszakot körbelengő zavarodottságot vette célba. A Bolondok táncában Birinszkij mindkét oldalnak lekever egy kiadós parasztlengőt: az anarchisták megszállott őrültek, a hatalmon lévők pedig pénzsóvárak és erkölcstelenek, aki pedig a két tábor közé szorul, nem több marionettfiguránál.
A darabot a Határon Túli Magyar Színházak Szemléje keretében a Szabadkai Népszínház Magyar társulata hozta el Budapestre. A jelentős hagyománnyal büszkélkedő fesztiválnak ezúttal a Thália adott otthont, és bár a határon túli magyar színjátszás iránt a fővárosi közönség érdeklődése az időjárást kopírozóan változó, a délvidékieknek ezúttal nem kellett üres széksorok előtt játszaniuk. A Bolondok tánca meg is érdemli a figyelmet. Nem a filozófiai mélysége vagy az újszerűsége miatt, mert hiszen egy színpadra alkalmazott burleszkről van szó, amelyhez hasonlók szép számmal keringenek a honi kínálatban, de a marosvásárhelyi Sebestyén Aba vendégrendezésében Birinszkij műve új életre kelt.
A Thália közönsége a szabadkaiak interpretálásában egy hihetetlenül munkás, szereplőitől hatalmas fizikai teljesítményt követelő produkciót láthatott. A maga módján eléggé összetett, és ezért itt-ott a didaktikus betoldásoktól sem mentes mű fő figurája Iván Habarovics (Mezei Zoltán), a korrupt vidéki kormányzó, aki az országban tomboló forradalmi hevülettel mit sem törődve pumpolja az államot. Legfőbb trükkje az, hogy a forradalmi mozgolódás megfékezésének ürügyén folyamatosan pénzt kér az államtól – amit aztán az utolsó rubelkáig elsikkaszt –, miközben a körzete maga a béke szigete. Ebben a városban rejtőzködő anarchisták is tevékeny szerepet játszanak, mivel elemi érdekük fűződik ahhoz, hogy biztonságban, azaz rejtve konspirálhassanak. Pártvonalon tilos tehát akár csak egy apró célzást is tenni a forradalomra, ami ellentétben áll a kormányzó törekvéseivel, mert neki meg az a jó, ha a városban káosz és anarchia üli a torát. Ám ez csak a magánéletében tudja megvalósítani, mert Jeliszaveta, a felesége (Vicei Natália) minden rendelkezésére álló eszközt bevetve igyekszik őt megcsalni. A kiszemelt áldozat finoman szólva is kéznél van, a férje által patronált és befogadott Kozakov (Pálfi Ervin) képében, aki valójában egy rejtőzködő anarchista.
A szövevényes helyzetet tovább bonyolítja Koljának, a kormányzó előző házasságából származó fiának a hazalátogatása (Hajdú Tamás), aki a távolléte során hithű forradalmárrá változott. Eközben a rejtőzködő Kozakov kétségbeesetten próbálja magát megvédeni Jeliszavetától, de mivel a sajtó kideríti és világgá kürtöli, hogy a prefektúrában nyoma sincs forradalomnak, a lebukástól rettegő Habarovicsnak nincs más menekvése, mint bebizonyítani ennek az ellenkezőjét. Kitalál egy önmerényletet, mert az politikailag rendezné a helyzetét, ám a gyermekded próbálkozás mozgásba hozza az anarchistákat is, akiknek viszont az a jó, ha a kormányzót ért inzultusról kiderül, hogy lovagias természetű. Ebben a játszmában felettébb kapóra jön nekik a Jeliszaveta elől menekülő Kozakov.
A darab innentől a veszedelmes viszonyok fura keverékévé változik, amelyben a műsorfüzet által beharangozott és közönségcsalogatónak szánt aktuális vonatkozások is föltünedeznek. Érdemes lenne eltűnődni például azon, hogy mit jelenthet Szabadkán foglalkozni az Orosz Birodalomban általános antiszemitizmussal és mit ugyanez Budapesten. Az egyik mellékfigura, a fiát a cári zsidótörvény korlátozásai ellenére is taníttatni igyekvő Goldman (Péter Ferenc) groteszk küzdelmét mutatja be a félnótás öreg muzsikkal (Szőke Attila), akinek fiát Goldman azért iskoláztatja, hogy teljesüljön a tíz keresztény egy zsidó arány az iskolában. Izidort, a csemetéjét ugyanis csak így képes beprotezsálni a tankeretbe. Szóval lehet egy kicsit tűnődni a lappangó vagy nyílt antiszemitizmus örök aktualitásáról.
Az aktualitásokra célozgatás ebben azért nem merül ki teljesen, mert a darab valamelyest hasonlít arra a magyar kultúrában meghonosodott vonulatra, amely A tanútól a Te rongyos életen át egészen napjainkig úgyszólván elbagatellizálta a kommunizmus rémtetteit. Miközben a környező országokban az Apa szolgálati útra ment vonalán fényesre taposták a realista tényfeltárás útjait, mi kuncogtunk a kitelepítéseken. Ez a tendencia köszön vissza ebből a műből, ami sokaknak talán ezért is véleményes. Felhőtlen komédiának ugyanis túlságosan politikus, politizálásnak pedig túl sekélyes, mert sem a karakterek sem a szituáció nem kínálja fel azt a többlettartalmat, amely néhány napos, gyorsan halványuló emléknél hosszabb időre képes kiállni az idő próbáját.
Emiatt talán az is felmerülhet, hogy a szabadkaiak választása nem volt egyértelműen szerencsés, tekintve, hogy egy fesztiválra szánt, reprezentatív bemutatkozásról van szó. Az viszont tény, hogy Sebestyén Aba kifacsart mindent, amit ez a matéria fogyaszthatóság szempontjából felkínált, sőt, lehet, hogy még többet is: a pergő dinamikájú előadást egyfajta metaforikus keretbe foglalja a virágcserepekkel folytatott játék. Ez a koreográfia mindkét felvonáson végigvonul, de mint motívum nem épül be a produkcióba. A cserepekkel kapcsolatos játék egy idő után már kifejezetten fárasztó, mert átsüt mögüle a rendezői szándék mesterkéltsége. Ez a darab arculati védjegye, mint valami céges logó, ám hogy eredetileg nem lehetett része a szerző szcenikai elképzeléseinek az abból is fölsejlik, hogy bár a cserepekben mindenfélét rejtegetnek, sosem bukkan föl az összetévesztés nagyon is kézenfekvő, további bonyodalmakkal kecsegtető lehetősége. A virágcserepes akciózás így csupán ügyes zsonglőrködés, ami kétségtelenül színesebbé varázsolja a játékot, de ebben a minőségében a színpadias kimódoltság veszélyeit is hordozza.
Ennek ellenére a szabadkaiak bebizonyították a budapesti közönségnek, hogy odalent Délen még mindig magas színvonalú a színjátszás. Az Iván Habarovics figuráját alakító Mezei Zoltán teljesítménye mindenképpen érdemes a szakma kiemelt figyelmére, de többiek teljesítménye is kiegyensúlyozottan egyenletes. Kár, hogy ezzel a társulattal csak sátoros ünnepeken, vagy még ritkábban találkozhatunk itt, Budapesten, de hát – mint tudjuk – Szabadka egyelőre még messze van.