Mostanában heves viták zajlanak arról, hogy a jó mesét mi választja el a perverziótól, ám egy adalék fölött mindenki átsiklik. Arról ugyanis sosem esik szó, hogy a hagyományos mesevég, a boldogan éltek, amíg meg nem haltak formula mennyire káros az emberiségre nézvést, mert ez bizony egy jó nagy hazugság. Félreértés ne essék: nem a képlettel van bajom, mert elméletileg ugye, a sírig tartó boldogság is benne van a pakliban, de a krupié ezt csak azoknak osztja ki, akik már igen közel tartózkodnak a saját sírjukhoz.
A mesék végén tehát jogerőre emelkedik az a sejtés, hogy az élet mostantól vad orgiák hedonikus dőzsölésbe ojtott láncolata lesz, amíg a kaszás be nem kopog az ablakon. A tudat csak ekkor ébred fel az őt rabul ejtő álomból, és fogja fel, hogy mindjárt vége van, amitől vagy hisztérikus pánikrohamot kapva tombolni kezd, vagy lebénul, és úgy marad. Márpedig, ha a mesélő által deklarált status quo-t csak egyetlen pillanatra is megtöri a másik, alternatív valóság, akkor ezt az egész kozmológiát úgy, ahogy van, el kell felejteni.
Örök kérdés, hogy kinek, mit jelent a vég nélküli boldogság. Gyanítom, hogy egy királyfinak azt, ha véres csatákban apríthatja az ellenséget, vagy ha egy költséges hobby miatt brutális mennyiségű adót szedhet be az alattvalóitól. A szegénylegénynek kezdetben elég lenne két ökör is, a hozzájuk való faekével meg járommal, de aztán észrevenné, hogy a szomszéd fiú Ferrarival zúg el a dűlőúton, és ő is rögtön kérne egyet a terülj asztalkámtól. Sokáig lehetne tologatni és finomítgatni ezt a témát, de gyanítom, hogy mindenkinél más és más lenne a végkövetkeztetés, ami óhatatlanul is összeütközésekhez, nézetkülönbségekhez vezethet. Talán, ha feltalálnák az intézményesített boldogságot, ami hasonlóan a kommunizmusban feltételezett egyenlősdihez, a közmegelégedést is bevágná központi büdzsébe, és mindenkinek csak egy szabványos merőkanalat adna, ez is működhetne, de csak rövid ideig. A boldogság sosem lehet közös, mert ez a lehető legintimebb, leginkább személyre szabott tulajdon.
Aki mesél, gyakorlatilag bármit kijelenthet, de egy bizonyos ponton túl mindig hazudni fog, és ez alól a legnagyobb, legkiválóbb mesélők sem kivételek. Itt van például az egyik legkedvesebb meseregényünk, az Egri csillagok, aminek bár a befejezése nem a fent említett fordulattal zárul, mégis úgy vesszük, hogy Bornemissza Gergely, a szép Vicuska, a derék Dobó István meg a többiek boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ehhez képest a sorsuk olyan sanyarú lett, hogy könnybe lábad az ember szeme, ha rájuk keres az interneten.
A szép mesék, és a tanulságos történetek ebből a nézőpontból tehát csak a szövegkörnyezetükből kiragadott és önkényesen félremagyarázott epizódok. A hős királyfi legyőzte a gonosz sárkányt, elnyerte a másik hős királyfi kezét – mert mostanában így szokás –, miközben a csúf királylány felnőtt filmekben próbált szerencsét, mert fiatal volt és kellett a pénz. Itt ér véget a történet, és az olvasóban az marad meg, hogy ki, kit, mivel és hogyan kavart, pedig a lényeg az olyan apróságok között rejlik, mint a legyőzött sárkány hagyatéka. Egyáltalán nem mindegy, mit lépnek majd a szövetségesei, és milyen elhatározásra jut a dühös sárkányrokonság. Extrém esetben megállapodnak egy erre szakosodott nemzetközi céggel, és annak rendje-módja szerint felkoncoltatják az Ibizán mézeshetező ifjakat.
De a boldogan éltek, amíg meg nem haltak eseményhorizont mögött számunkra mindez elérhetetlen, nem beszélve arról, hogy a mesékben is létezik evolúció, és a műfaj rajongói előbb-utóbb mindig a közösségi médiában tobzódó kommentelésnél kötnek ki. Végső soron ide, ebbe a pöcegödörbe bugyborékolunk bele mindannyian, magunk mögött hagyva azt a szép és színes világot, amelyben azok is boldogan élnek, akik meg nem haltak. A többiekről egy árva szót se.