Volt idő, amikor Magyarországon a Lennon-McCartney párost egy személynek gondolta a közhiedelem. Ez még azokban az árgyélusos időkben volt, amikor a hétköznapok szintjén még nem beszéltük ilyen jól az ángliust, mint manapság. És ha már Lennon McCartney egyvalaki volt, a Jagger-Richards sem lehetett kétvalaki. Lennon McCartney gyártotta a Beatles számokat, Jagger Richards meg a Stones-okat. Slussz és passz.
Senki se hitte volna, hogy ez a kiröhögni való régmúlt a jelenkori magyar színházi életben olyan módon éri meg a reinkarnációját, hogy lesz egy emberünk, aki gyakorlatilag egymaga csinál színházat. Pintér Béláról van szó, aki nem két zseni egybeforrasztása, hanem a modern, mindentudó reneszánsz figura megtestesítője. Egyedül írja, rendezi és zeneszerzi a darabjait, amelyekben színészileg is jelentős szerepet vállal. Furcsaság ez a javából, mégsem jut eszébe senkinek, hogy utána menjen a dolognak, és megvizsgálja: tényleg csak egy ember van a háttérben?
Nem hiszem, hogy egyedül vagyok, aki nem lennék túlzottan meglepődve, ha Pintér Béla otthonában egy egész színházi tehetségekből álló brancsot dolgoztatna, nagy titokban. Olyasmit, mint a Man in Black-ben a kukacok voltak. De a marhulást félretéve egy-két árulkodó jel azért így is fölfedezhető. Például annak, hogy Pintér Béláék Shakespeare-t vagy más klasszikus adjanak elő, nagyobb a lehetetlenségi faktora, mint hogy könnyezni kezdjen egy hályogos szemű vak bolha. Ez a színház önmagáról szól, pontosabban arról a végtelenül bizarr, olykor döbbenetes, máskor simán csak meglepő, de mindig fanyar humorba áztatott, zenei betétekkel gazdagon megfűszerezett teátrumról, amelyet Pintér Béla hozott be a magyar színházi életbe.
Régi, megüszkösödött szabály, hogy a nagy korszakok egyszer csak fogják magukat és véget érnek, a zenei, színházi vagy egyéb tehetségek pedig nemes egyszerűséggel kifulladnak. Jelen pillanatban Pintér Béláékat ez a veszély nem fenyegeti, de ahogy az emberei lényeket általában, őket is az jellemzi, hogy nem mindig vannak a topon. A fergeteges sikerdarabok közé olykor-olykor becsusszan egy nem annyira ütős, vagy csak zavarba ejtőbb próbálkozás.
A budapesti Margit körúton a valamikori moziból befogadószínházzá alakult Átriumban pont egy ilyen darabot tekinthet meg a vájtszemű és vájtfülű közönség. A Bárkibármikorról van szó, ami nem egyértelműen rossz, de nem is egyértelműen jó, vagyis olyan lebegős. Csoda tudja, miért, de az embernek olyan érzése van vele kapcsolatban, hogy nem ér fel a korábbi Pintér Béla darabokhoz. Pedig ehhez most is minden adott: van egy coleur locale-szerű kerettörténet, ami még a színház földrajzi helyszínére is ráhajaz. Pintér Béla ezúttal is mesterien játszik a szavakkal, Budapestet pl. átkereszteli Bujatestre, a Margitszigetet Morbid-szigetre és így tovább. Olcsó poénok, de ülnek. Aztán, amikor a hajléktalan drogosok perspektívájából indított történet elindul, valahogy elfogy a muníció. Ebből a színdarabból hiányoznak azok a gegek, amelyek a Parasztoperát majd szétfeszítették. A dialógusok kevés kivételtől eltekintve egyszerű közlések, irodalmi hasonlattal élve olyan az egész, mint egy tárcanovella.
De a pintérbélás színjátszás csodája az, hogy ezek a nyilvánvaló hiányosságok sem rontják el a végterméket. Az is sokat segít ebben, hogy a Mesternek kiváló tehetségekből álló gárdája van. Ezúttal Csákányi Eszter, Friedenthal Zoltán, Roszik Hella, Szamosi Zsófia és maga Pintér Béla viszi a darabot, amely ha úgy vesszük, „csak” egy szerelmi háromszög: a paralízises fiú (Friedenthal Zoltán) beleszeret rehabos tornatanárnőjébe (Roszik Hella, Szamosi Zsófia), akire az apa (Pintér Béla) is ráhajt. Hiába redukált nyelvezetű a darab, van itt minden, ami a tartalmas színházi élményhez szükséges, a végén pedig jön a nagy fordulat, a meglepi, hogy ez az egész tán meg sem történt, pontosabban csak illúzió, mint az ÉLET-nek nevezett szer, amely gyakorlatilag egy rovarirtóból készített dizájnerdrog, mégis csodavárási szándékkal tolja mindenki.
Hiába reménykednek, úgyse’ fogom lelövöldözni a poént, mert bár úgy tűnhet, rossz véleménnyel vagyok erről a produkcióról, ez egyáltalán nem biztos. Főként, mert a darab éppen annyira pintérbélás, ahogy azt tőle várni lehet, csak valahogy más. De ilyen is kell néha. Ha rám hallgatnak, már most nekikezdenek rá jegyet vadászni.
