Bankár díj

2013.07.24.
853 megtekintés

Irodalmi díjakból Magyarországon is van néhány, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne helye még egynek. Irodalmi díjból sosem elég, már csak azért sem, mert a jelentősebbek az oklevél, az emlékplakett mellé némi pénzjutalmat is adnak. Ezeket különösképpen meg kell becsülni a mai világban, amelyben a Rowling-féle sikerszerző milliárdokat kaszál, egy pár szerencsés tollforgató milliókat, a legtöbb írónak (költőkről nem is beszélve) viszont felkopik az álla.

Létezik persze Makia, ami nem egy Ma ki a nyertes? című televíziós vetélkedő, hanem a magánkiadás rövidítése. Nincs ebben semmi szégyen, hiszen ha volna, a kiadók is pironkodhatnának, de mivel nem teszik, így a betűvetőnek sem kell szégyenkeznie, ha saját maga dobja piacra szerzeményét.

Megteheti, ha van pénze rá. És ha nincs?

Korábban többször is megfordult a fejemben, hogy én is alapítok egy irodalmi díjat, hiszen – mi tagadás – szívesen tetszelegnék a mecénás hálátlan szerepében. Mert hiú vagyok, s bizony örülnék neki, ha nevemet együtt emlegetnék Baumgarten Ferencével, vagy legalább Hatvany Lajoséval, aki ugyan nem alapított díjat, mindamellett jelentős összegekkel támogatta a rászoruló írókat, költőket. Ráadásul ő, mármint Hatvany báró, évtizedeken keresztül ugyanabban az utcában lakott, amelyikben én is. Emlékét egy márványtábla őrzi a ház falán.

A ház, amelyben én lakom, nem őrzi senki emlékét, az újabb és újabb lakók még a régieket sem ismerik, sőt, egymást se nagyon. Emléktáblát nem kívánok magamnak, nem szeretném költségbe verni sem az önkormányzatot, sem házunk lakóit, de az a díj…

Az nem megy ki a fejemből.

Nemrég olvastam, ha valaki kétmillió forintot – némi, ám hiába várható kamat reményében – leköt a bankban, akkor két hónap után néhány száz forinttal kevesebbet kap vissza. Ekkor merült fel bennem a Bankár-díj ötlete.

Ennek lényege abból állna, hogy azok a szegény írók, akiknek nincs kétmillió forintjuk, viszont szeretnének ők is egy csekély veszteséget elkönyvelni, a bankok helyett egy alapba tennék azt a pénzt, amit a pénzintézet minden lelkifurdalás nélkül lenyelne tőlük. Az így összegyűlt pénzt azután egy pártatlan, hozzáértő és a tiszteletdíjról természetesen önként lemondó zsüri minden évben odaítélné az általuk legjobbnak vélt költőnek vagy írónak.

S mivel én nagy tisztelője vagyok a pénzünket örző-kezelő-védő-elhappoló bankoknak, ezért javasolnám, hogy ennek a kitüntetésnek Bankár-díj legyen a neve.

Legyünk tehát egymás bankárai. Miként a nóta mondja:

„Segítsük egymást gyerekek,
az élet csuda szép,
nincs szebb szó, mint a kereset,
az meg sohasem elég…”

Bányai Tamás

2017-ben bekövetkezett haláláig az Irodalmi Élet oszlopos szerzője volt. Társhonlapunk, a Regénytár közösségi díjat nevezett el róla.