Irodalmi díjakból Magyarországon is van néhány, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne helye még egynek. Irodalmi díjból sosem elég, már csak azért sem, mert a jelentősebbek az oklevél, az emlékplakett mellé némi pénzjutalmat is adnak. Ezeket különösképpen meg kell becsülni a mai világban, amelyben a Rowling-féle sikerszerző milliárdokat kaszál, egy pár szerencsés tollforgató milliókat, a legtöbb írónak (költőkről nem is beszélve) viszont felkopik az álla.
Létezik persze Makia, ami nem egy Ma ki a nyertes? című televíziós vetélkedő, hanem a magánkiadás rövidítése. Nincs ebben semmi szégyen, hiszen ha volna, a kiadók is pironkodhatnának, de mivel nem teszik, így a betűvetőnek sem kell szégyenkeznie, ha saját maga dobja piacra szerzeményét.
Megteheti, ha van pénze rá. És ha nincs?
Korábban többször is megfordult a fejemben, hogy én is alapítok egy irodalmi díjat, hiszen – mi tagadás – szívesen tetszelegnék a mecénás hálátlan szerepében. Mert hiú vagyok, s bizony örülnék neki, ha nevemet együtt emlegetnék Baumgarten Ferencével, vagy legalább Hatvany Lajoséval, aki ugyan nem alapított díjat, mindamellett jelentős összegekkel támogatta a rászoruló írókat, költőket. Ráadásul ő, mármint Hatvany báró, évtizedeken keresztül ugyanabban az utcában lakott, amelyikben én is. Emlékét egy márványtábla őrzi a ház falán.
A ház, amelyben én lakom, nem őrzi senki emlékét, az újabb és újabb lakók még a régieket sem ismerik, sőt, egymást se nagyon. Emléktáblát nem kívánok magamnak, nem szeretném költségbe verni sem az önkormányzatot, sem házunk lakóit, de az a díj…
Az nem megy ki a fejemből.
Nemrég olvastam, ha valaki kétmillió forintot – némi, ám hiába várható kamat reményében – leköt a bankban, akkor két hónap után néhány száz forinttal kevesebbet kap vissza. Ekkor merült fel bennem a Bankár-díj ötlete.
Ennek lényege abból állna, hogy azok a szegény írók, akiknek nincs kétmillió forintjuk, viszont szeretnének ők is egy csekély veszteséget elkönyvelni, a bankok helyett egy alapba tennék azt a pénzt, amit a pénzintézet minden lelkifurdalás nélkül lenyelne tőlük. Az így összegyűlt pénzt azután egy pártatlan, hozzáértő és a tiszteletdíjról természetesen önként lemondó zsüri minden évben odaítélné az általuk legjobbnak vélt költőnek vagy írónak.
S mivel én nagy tisztelője vagyok a pénzünket örző-kezelő-védő-elhappoló bankoknak, ezért javasolnám, hogy ennek a kitüntetésnek Bankár-díj legyen a neve.
Legyünk tehát egymás bankárai. Miként a nóta mondja:
„Segítsük egymást gyerekek,
az élet csuda szép,
nincs szebb szó, mint a kereset,
az meg sohasem elég…”
